Dr. David R. Hawkins: Életrajz
Háromévesen hirtelen a létezés teljes tudatára ébredtem.
Ez még az „ÉN VAGYOK” szubverbális, mégis teljes felismerése volt, amit azonnal követett az ijesztő gondolat, hogy az „én” esetleg nem is létezik. Tudatom tehát a nem-tudás állapotábaól ébredt rá önmaga tudatosságára, egyik pillanatról a másikra. Ekkor született meg személyes énem, s ekkor hatolt be szubjektív tudatomba a VAN és a NINCS kettőssége.
A létezés paradoxonja, és az „én” valóságosságának kérdése gyermekkoromban és serdülőéveim elején mindvégig sokat foglalkoztatott. Személyes énem olykor elkezdett visszacsúszni a nagyobb, személytelen ÉN-be, s a nemléttől való eredendő félelem, a „semmi-ségtől” való rettegésem ilyenkor mindig visszatért.
1939-ben újságkihordóként dolgoztam Wisconsin állam vidéki területein, s naponta 28 kilómétert kellett megtennem. Egy sötét téli estén, mikor még kilóméterekre jártam otthonunktól, mínusz harminc fokos hideg és hóvihar tört rám. Kerékpárom elcsúszott a jégen, az újságok kiestek a kormányra szerelt kosárból, és a vad szél szétfújta őket a jeges hóval borított mezőn. A kimerültségtől és a frusztrációtól sírva fakadtam. A ruhám már merevre fagyott. El akartam bújni a szél elől, ezért áttörtem egy magas hókupac jeges kérgét, és egy kis üreget kapartam magamnak, ahová bemászhattam. Hamarosan abbahagytam a vacogást, kellemes meleget éreztem, majd leírhatatlan békesség árasztott el. Úgy éreztem, fény itat át, és végtelen szeretet jelenlétében vagyok, melynek nincs sem kezdete, sem vége, s amely nem különbözik önnön lényegemtől. Megfeledkeztem fizikai testemről és környezetemről, s tudatom egybeolvadt ezzel a mindenütt jelenlévő, megvilágosodott állapottal. Elmém elcsöndesedett, megszűntem gondolkodni. Egyfajta végtelen JELENLÉT volt minden, ami csak volt vagy lehetett, időtlenül és leírhatatlanul.
Évszázadoknak tűnő idő után arra eszméltem, hogy valaki rázogatja a térdemet, s ekkor megláttam apám aggódó arcát. Nem éreztem ugyan kedvet ahhoz, hogy visszatérjek a testembe és mindabba, ami ezzel jár, de nagyon szerettem apámat, ezért a szenvedését látva mégis így döntöttem. Különös, hogy szenvtelen módon együtt éreztem a félelemével, azzal, hogy meghalhatok, noha a halál fogalma ugyanakkor teljes képtelenségnek tűnt számomra.
E szubjektív élményemet senkinek sem meséltem el, nem létezett ugyanis olyan kontextus, amely révén megérthették volna. Soha nem hallottam spirituális élményekről, leszámítva a szentek életében leírtakat. A tapasztaltak után azonban a világ elfogadott valósága kezdett átmenetinek tűnni, a hagyományos vallásos tanítások értelmüket vesztették, s paradox módon szabadgondolkodó lettem. Azon isteni fényhez képest, amely érzésem szerint minden létezést beragyogott, a hagyományos vallás Istene igencsak fakónak tűnt. Elveszítettem a vallásos hitemet, ugyanakkor rátaláltam a spiritualitásra.
A második világháborúban veszélyes feladatot kaptam: aknaszedőként kellett szolgálnom, s így gyakran adódott közeli találkozásom a halállal. Alakulatom többi tagjával ellentétben azonban nem féltem tőle. Olyan volt, mintha a halál elveszítette volna hitelességét. A háború után aztán az elme összetettségétől lenyűgözve, s a pszichiátria tanulmányozásának vágyától hajtva elvégeztem az orvosi egyetemet. Gyakorlóéveim során a Columbia Egyetem egyik professzora volt a pszichoanalízis-oktatóm, aki hozzám hasonlóan szabadgondolkodó volt; mindketten meglehetősen borúsan láttuk a vallás kérdését. A pszichoanalízis jól ment, karrierem is szépen ívelt felfelé, sikeressé váltam. Ám nem sokáig élhettem a gyakorló pszichiáterek nyugod életét. Egyre súlyosbodó végzetes betegség kerített hatalmába, amely ellen egyetlen ismert kezelési módszer sem használt. Harmincnyolc évesen már haldokoltam, és ezzel tisztában is voltam. A testem nem érdekelt, a szellemem miatt viszont borzasztóan szenvedtem és el voltam keseredve. A végső pillanat közeledtével villant át elmémen a gondolat: “Mi van, ha van Isten?”, majd fohászkodni kezdtem: “Ha van, akkor arra kérem, most segítsen rajtam!”. Megadtam magam Istennek, bármilyen is legyen, majd eszméletemet vesztettem. Amikor felébredtem, olyan óriási átalakulás ment végbe bennem, hogy alig tudtam magamhoz térni az ámulattól és áhitattól.
A személy, aki valaha voltam, megszűnt létezni. Nem volt személyes énem vagy egóm, csak egy olyan korlátlan EREJŰ, VÉGTELEN JELENLÉT, amelyen kívül más nem is létezett. Ez a JELENLÉT vette át egykori “énem” helyét, s testemet és cselekedeteimet kizárólag e VÉGTELEN JELENLÉT AKARATA irányította. A világot a VÉGTELEN EGYSÉG tisztasága ragyogta be, ami úgy fejeződött ki, hogy minden a maga végtelen szépségében és tökéletességében tárult fel előttem.
Ez a nyugalom kilenc hónapig tartott. Nem volt saját akaratom, a fizikai lényem magától, a JELENLÉT végtelenül nagy EREJŰ, mégis rendkívül szelíd akaratának irányítása alatt tette a dolgát. Ebben az állapotban nem éreztem szükségét, hogy bármiről is gondolkozzam. Minden igazság magától értetődőnek bizonyult; szükségtelen, sőt igazából lehetetlen volt bármiféle fogalomalkotás. Ugyanakkor idegrendszeremet rendkívül túlterheltnek éreztem: mintha sokkal több energia áramlott volna benne, mint amennyi szállítására az “áramköreit” tervezték.
Képtelen voltam hatékonyan működni a világban. A félelemmel és szorongással együtt minden egyéb közönséges motiváció is eltűnt. Nem akadt semmi, amire törekedhettem volna, hiszen minden tökéletes volt. A barátaim arra biztattak, hogy legyek gyakorlatias, és folytassam a praxisomat, ám ehhez egyáltalán nem éreztem magamban késztetést. Ugyanakkor felfedeztem, hogy képes vagyok érzékelni a személyiségek mögött rejlő valóságot; láttam, hogy az érzelmi betegségek alapát az emberek azon hite alkotja, hogy azonosak a személyiségükkel. Így aztán a praxisom magától folytatódott, s idővel óriásivá nőtt. Az egész Egyesült Államokból jöttek hozzám, mígnem már 50 terapeuta és más alkalmazott dolgozott nekem, 2000 járóbetegem, 25 rendelőm, kutató- és EEG-laboratóriumom, s évente 1000 új páciensem lett. Különböző tévé- és rádióműsorokban való szereplésekre kértek fel: szerepeltem például a The MacNeil/Lehrer News Hour-ban, a Today Show-ban és a Barbara Walters Show-ban. 1973-ban – a szokásos utat járva – egy könyvben számoltam be addig végzett munkámról. Az Orthomolecular Psychiatry (Ortomolekuláris Pszichiátria) című kötetem társszerzője a Nobel-díjas Linus Pauling volt. Ez a korát csaknem egy évtizeddel megelőző mű jókora felbolydulást váltott ki. Általános állapotom eközben fokozatosan javult, ám egy újabb jelenség vette kezdetét: állandó jelleggel kellemes, élvezetes energiaáramlást éreztem, ami a gerincemen át az agyamba folyt. Folyamatos én intenzív gyönyörérzetet váltott ki. Életemben minden szinkronicitásban történt, tökéletes összhangban alakult, s a csodálatos ámulat mindennapossá vált. A világ talán csodának nevezte volna e jelenségeket, amelyeknek a forrása a JELENLÉT volt, nem pedig személyes énem. A személyes énből csupán a jelenségek szemtanúja maradt. Mindazt, ami történt, a saját énemném, és a saját gondolataimnál mélyebb, nagyobb ÉN határozta meg.
Az általam tapasztalt állapotokról mások is beszámoltak már, ezért elkezdtem kutatni a spirituális tanításokat: Buddháét, a megvilágosodott bölcsekét, Huang Póét, valamit olyan, modernebb tanítókat, mint Ramana Maharshi és Nisargadatta Maharaj. E kutatások megerősítették azon elgondolásomat, hogy az élményeim nem egyedülállóak. A Bhaga-vad-gitá teljesen érthetővé vált, s végül átéltem ugyanazt a spirituális extázist, amiről Sri Rama Krishna és a keresztény szentek is beszámoltak.
A világon minden és mindenki fénylővé és kimondhatatlanul széppé vált. Minden élő sugárzóvá lett, és ezt a sugárzást nyugalomban és ragyogásban manifesztálta. Nyílvánvalóvá vált, hogy az emberiséget végső soron a belső szeretet motiválja, ám ennek nincsen tudatában. A legtöbben úgy élnek, mintha aludnának. Nem ébrednek rá valódi kilétük tudatára. Körülöttem is mindenki úgy festett, mintha aludna. Ugyanakkor mindenkit gyönyörűnek láttam, mindenkit forrón tudtam szeretni.
Kénytelen voltam felhagyni a szokásommá vált reggeli és esti meditálással, amelyről tudtam, hogy olyannyira felerősítené elragadtatásomat, hogy a továbbiakban képtelen lennék normálisan funkcionálni. Újra meg újra abba az állapotba kerültem, amelyet kamaszkoromban a hóban éltem át, ám egyre nehezebbé vált elhagyni azt, és visszatérni a világba. Minden dolgot átragyogott tökéletességének hihetetlen szépsége, így ahol a világ csúfságot látott, én ott is csak időtlen szépséget fedeztem fel. Ez a spirituális szeretet minden észlelést átitatott; nem volt többé határ itt és ott, akkor és most, én és te között.
Az éveket belső csöndben töltöttem, miközben a JELENLÉT ereje egyre csak nőtt. Nem volt többé személyes életem, ahogy személyes akaratom sem. A VÉGTELEN JELENLÉT eszközévé váltam, s ennélfogva arra mentem és azt tettem, amit akart. Az emberek rendkívüli békességet éreztek e JELENLÉT terében. Sokan, akik útjukat keresték, tőlem szerették volna a választ megkapni, csakhogy David Hawkins, mint személy már nem létezett, s tudtam, hogy ezek az emberek valójában a saját magukban is ottlévő ÉNTŐL kérnek útmutatást. Ahogy rájuk néztem, mindannyiuk szeméből a saját ÉNEM ragyogott vissza. “Vajon hogyan kerülhettem ennyi testbe?”- töprengtem.
A közönséges értelem számára felfoghatatlan csodák történtek. Egy rakás krónikus nyavalya, amelyektől hosszú évek óta szenvedtem, egyszerűen eltűnt; a látásom magától helyreállt, így megszabadulhattam az addig egész életemben használt bifokális szemüvegtől. Néha azt éreztem, hogy hirtelen különösen áldott energia tölt el, s a szívemből VÉGTELEN SZERETET kezd sugározni valamilyen szerencsétlenség helyszíne felé. Egyszer az országúton autóztam, amikor mellkasomból előtört ez az energia, s a következő kanyar után egy felborult autót pillantottam meg, melynek a kerekei még mindíg forogtak. A nagy intenzitású energia elárasztotta az autóban lévőket, majd magától elcsitult. Másik alkalommal egy idegen város utcáin sétáltam, amikor az energia áradni kezdett arrafelé, amerre tartottam. Hamarosan egy kirobbanni készülő bandaháború helyszínére érkeztem. A szembenálló felek odaérkezésemkor visszakozni kezdtek, majd elnevették magukat, és az energia ismét kihunyt.
Észlelésemben olykor a legelképesztőbb körülmények között mentek végbe változások, méghozzá minden előzetes figyelmeztető jel nélkül. Egyedül vacsorázatm Long-Istand-en a Rothman’s étteremben, amikor hirtelen a JELENLÉT annyira felerősödött, hogy az addig normális észleléssel különállónak felfogott dolgok egyszercsak időtlen univerzalitássá és egységgé olvadtak össze. A mozdulatlan CSENDBEN megláttam, hogy nincsenek sem “események”, sem “dolgok”, és hogy valójában semmi sem “történik”, mivel a múlt, a jelen és a jövő csupán az észlelés termékei, akárcsak a különálló, születő és meghaló “én” illúziója. Ahogy a korlátozott, hamis én feloldódott eredetének egyetemes ÉNJÉBEN, a hazaérkezés leírhatatlan érzése töltött el: az abszolút békesség és a szenvedéstől való megszabadulás állapotába kerültem. Végtére is minden szenvedés az individualitás illúziójából fakad, s ha az ember ráébred, hogy azonos a világegyetemmel, önmagában is teljes, s minden létezővel egy, vég nélküli és örök, akkor többé nem kell szenvednie.
A világ minden országából érkeztek hozzám páciensek. Némelyikük a reménytelenek közt is a legreménytelenebb volt. Groteszk, vonagló alakok, akiket nedves lepedőbe bugyolálva hoztak el távoli kórházakból, abban a reményben, hogy kezelni tudom súlyos pszichózisukat, gyógyíthatatlan elmebetegségüket. Egyesek katatón (mozdulatlanná dermedt) állapotban voltak, mások évek óta nem beszéltek. Ám a nyomorúságos külső mögött minden páciensben tisztán láttam a szeretet és a szépség ragyogó lényegét, amely azonban a közönséges látás számára annyira rejtve maradt, hogy az illetőt a világon senki sem tudta már szeretni. Valamelyik nap egy néma, katatón, kényszerzubbonyba kötözött nőt hoztak el hozzám az egyik kórházból, aki súlyos neurológiai rendellenessége miatt már állni sem tudott. Görcsösen tekergett és vonaglott a padlón, a szeme kifordult, a haja összetapadt. Ruháit rongyokká tépte, s csak érthetetlen torokhangokat hallatott. Családja elég jómódú volt, így az évek során számos orvos látta már, híres specialisták, a világ minden részéről. Minden elképzelhető kezeléssel megpróbálkoztak már, de az orvosi szakma végül tehetetlenül tárta szét kezét.
Ránéztem a nőre, majd magamban azt kérdeztem: “Istenem mit akarsz, mit tegyek vele?” Ezután hirtelen rájöttem, hogy csak szeretnem kell őt, ennyi az egész. Belső énje átragyogott a szemén, s én kapcsolatba léptem ezzel a szeretettel teli lényeggel. Ebben a másodpercben meggyógyult, mindössze attól, hogy felismerte ki is ő valójában; többé már nem számított, hogy mi történt az elméjével és a testével.
Lényegében ugyanez történt számtalan más páciensem esetében is. Egyes betegek a világ szemében is egészségesek lettek, mások nem, de valójában már nem számított, hogy klinikailag is felgyógyulnak-e, hiszen belső szenvedéseik véget értek; s mivel szeretve érezték magukat, és békesség töltötte el őket, fájdalmuk is megszűnt. Ez a jelenség csak azzal magyarázható, hogy a JELENLÉT KÖNYÖRÜLETE megváltoztatta pácienseim valóságának kontextusát, s gyógyulást érzékeltek egy olyan szinten, ami túl van a világon és a világi látszatokon. A belső, lelki béke, amelyben léteztem, őket is átölelte, túl időn és identitáson.
Láttam, hogy minden fájdalom és szenvedés egyedüli forrása az ego, és nem Isten. Olyan igazság volt ez, amelyet néma kommunikációval minden páciensem elméjéhez eljuttattam. Amikor egy másik, évek óta néma, katatón személynél is megéreztem ezt a szellemi akadályt, elmém közvetítésével így szóltam hozzá: “Istent hibáztatod azért, amit az egód tett veled.” Mire a jelen lévő nővér legnagyobb megdöbbenésére a férfi felugrott a padlóról, és beszélni kezdett.
A munka azonban egyre megterhelőbb lett, majd idővel elviselhetetlenné vált. A bennfekvő páciensek várólistára kerültek annak ellenére, hogy a kórház, amellyel kapcsolatban álltam, új kórtermeket épített kifejezetten az ő számukra. Óriási frusztrációt éreztem, ahogy szembetaláltam magam az emberi szenvedés áradatával, amelyet csak páciensként próbálhattam leküzdeni. Olyan volt, mintha a tengert próbáltam volna kimerni… Úgy éreztem, kell lenni valami megoldásnak arra, hogy tehessek valamit e közös nyavalya, a spirituális gyötrelem és az emberi szenvedések végtelen áradata ellen.
Amikor először találkoztam a kineziológiával, rögtön lenyűgöztek a módszerben rejlő lehetőségek. Számomra olyan volt, mint egy “alagút”, két világegyetem – a fizikai világ, valamint az elme és a szellem világa – között, mint egyfajta dimenziók közötti kapocs. A forrásukat elvesztett “alvók” világában végre egy olyan eszközre bukkantam, amellyel visszaszerezhettem, és mindenkinek megmutathattam a magasabb szintű valósághoz vezető utat. Nekiláttam, hogy leteszteljek minden anyagot, gondolatot és fogalmat, ami csak az eszembe jutott, s ugyanerre kértem diákjaimat és munkatársaimat is. Hamarosan különös jelenségre lettem figyelmes: igaz, hogy a negatív ingerek, például a fénycsövek, a rovarirtó szerek, vagy a mesterséges édesítőszerek hatására mindenki elegyengül, a spirituális tanokkal foglalkozó, ám tudatosságukat már magasabb szintre fejlesztett személyeknél a gyengülés mértéke kisebb volt, mint az átlagembernél. Valami fontos és döntő dolog megváltozott a tudatukban; nyilván azért, mert ráébredtek, hogy nincsenek kitéve a világ kényének-kedvének, csupán az hat rájuk, amit az elméjük hisz. Talán kimutatható, hogy maga a megvilágosodás felé való haladás is növeli az ember ellenálló képességét az élet hányattatásaival szemben.
Egyre jobban megdöbbentett az a képesség, hogy meg tudtam változtatni a világ dolgait pusztán azzal, hogy elképzeltem őket. Láttam, hogyan változtatta meg a szeretet a világot minden olyan alkalommal, amikor a szeretetlenséget váltottam fel vele. A civilizáció egész szerkezete alapvetően megváltoztatható, ha a szeretet EREJE egy nagyon konkrét pontra összpontosul. Valahányszor ez megtörtént, a történelem elágazáshoz ért, és új utakon indult tovább.
Most úgy tűnt, hogy ezek a létfontosságú felismerések nem csupán közölhetők a világgal, hanem látható és cáfolhatatlan módon demonstrálhatók is. Úgy látszott, hogy az emberi élet nagy tragédiája mindig is az volt, hogy a pszichét oly könnyű megtéveszteni. Abból, hogy az ember képtelen az igaz és a hamis megkülönböztetésére, elkerülhetetlenül következik az összhang hiánya. Most azonban végre előttem állt a megoldás erre az alapvető dilemmára: egy módszer, amellyel meg lehet változtatni a tudat természetének kontextusát, s ezzel megmagyarázhatóvá lehet tenni azt, amire eddig csak következtetni lehetett.
Ideje volt elhagynom New York-i életemet a Fifth Avenue-n lévő lakással és a Long Island-i birtokkal együtt; olyasmire jöttem rá, ami az eddigieknél sokkal fontosabb volt: mielőtt bármely ötletemet konkretizálnám, tökéletesítenem kell az eszközömet, azaz saját magamat. Feladva addigi életemet és mindent, ami hozzá tartozott, a következő hét esztendőt egy kisvárosba visszahúzódva, elmélkedéssel és tanulással töltöttem.
Az elragadtatás ellenállhatatlan erejű állapotai azonban kéretlenül is visszatértek olykor, míg végül rájöttem: meg kell tanítanom magamat arra, hogyan legyek az ISTENI JELENLÉT világában úgy, hogy közben a világban is normálisan funkcionálok. Miután a világban zajló eseményeknek teljesen a nyomát vesztettem, ahhoz, hogy képes legyek kutatni és írni, fel kellett hagynom a spirituális gyakorlatokkal, s a forma világára kellett összpontosítanom. Elkezdtem újságokat olvasni és tévét nézni, hogy bepótoljam lemaradásomat, hogy megtudjam, ki kicsoda, s mi a társadalmi játszma jelenlegi helyzete. Nem tudtam, hogy az utóbbi években kik jelöltették magukat az elnöki posztra, sem azt, hogy ki az a Lady Di, és örömet szerzett, hogy mindezt megtudhattam.
Az igazság kivételes, szubjektív élményei – a misztikusok történetei, akik azzal befolyásolják az egész emberiséget, hogy saját szintjükről energiát küldenek a közös tudatba – a legtöbb ember számára érthetetlenek, s a spirituális útkeresők kivételével mindenki más számára is csak korlátozott jelentésűek. Azért szerettem volna egyszerű ember lenni, mert már ez az egyszerűség is az isteniség egyik kifejezésmódja, s mert az ember valódi énjének igazsága a mindennapi élet ösvényén járva fedezhető fel. Nem kell más, csak annyi, hogy az ember törődéssel és kedvességel éljen. A többire úgyis időben fény derül. A hétköznapi nem különbözik Istentől.
Így aztán hosszabb spirituális körutazásomat követően visszatértem a legfontosabb munkához, vagyis ahhoz, hogy az életemet mozgató JELENLÉTET annyi embertársam számára tegyem legalább egy kicsit érthetővé, ahányat csak meg tudok szólítani.
David R. Hawkins ( 1927.június 03. - 2012. szeptember 19. )
Forrás: lelkunktitkai.lapunk.hu
A boldogság forrása bennünk van
Viseld úgy a világot, mint egy könnyű ruhát
Az Úr képtelen megtagadni téged
Ha végignézünk az életünkön, láthatjuk korábbi megoldatlan válságaink üledékét, amely még mindig megoldatlanul hever bennünk. A hozzá kapcsolódó érzések és gondolatok minduntalan felbukkannak, és eltorzítják észlelésünket, az élet bizonyos területein pedig egyenesen megbénítanak. Ezen a ponton bölcs dolog feltenni a kérdést, vajon érdemes-e továbbra is fizetni az árát. Most, hogy megismerünk néhány olyan eszközt, melyek megszabadítanak ettől az üledéktől, immáron feltárhatjuk azt. A visszamaradt érzelmeket megvizsgálhatjuk és elengedhetjük, hogy helyükbe léphessen a gyógyulás. Ez egy érzelmeket gyógyító újabb technikához vezet el minket, ami akkor lesz segítségünkre, ha a kiváltó eseményen már túljutottunk. Nevezetesen az, hogy az eseményt más összefüggésbe helyezzük, eltérő perspektívából nézünk rá, új keletű paradigmába illesztjük, amivel újszerű jelentéssel és értelemmel ruházzuk fel. Úgy tartják, a legtöbb ember a múlt felett bánkódva és a jövőtől rettegve éli az életét, aminek következtében képtelen örömet megtapasztalni a jelenben. Sokan jutottunk arra a következtetésre, hogy bizony ez az ember sorsa, ez jutott osztályrészéül, és a legtöbb, amit tehetünk, ha emelt fővel viseljük. A filozófusok nemegyszer ebből a negatív és pesszimista megközelítésből építkezve alakították ki a nihilizmus komplett rendszereit. E filozófusok, akik közül sokan igencsak ünnepelt polgárok voltak, nyilvánvalóan kezeletlen és fájdalmas érzelmek áldozatai, ami végeláthatatlan intellektualizálást és a részletekbe való belemerülést idézett elő. Némelyek egész életükben kifinomult intellektuális rendszereket eszkábáltak, csak hogy igazolják azt, ami a napnál is világosabb: az elfojtott érzelmeket.
Az egyik leghatásosabb eszköz a múlt gyógyítására az, ha újszerű összefüggésbe helyezzük, vagyis friss jelentéssel ruházzuk fel. Megújult hozzáállással állunk a múlt nehézségeihez, illetve traumáihoz, és észrevesszük azok rejtett ajándékait. A módszer pszichiátriai jelentőségét Viktor Frankl ismerte fel. „Logoterápiának” nevezett módszerét. Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvében fejti ki bővebben. Klinikai és egyben személyes tapasztalata igazolta, hogy a traumatikus vagy érzelmi töltésű események hatásai jelentős mértékben megváltoznak, akár teljesen el is múlnak, ha új jelentéssel ruházzuk fel őket. Frankl elmesélte a náci koncentrációs táborban átélt élményeit, ahol is ráébredt arra, hogy fizikai és pszichés szenvedése voltaképp egy belső diadal megvalósításának lehetőségét rejti magában. „Mindent elvehetnek az embertől, egyet kivéve: emberi mivoltának végső szabadságát, a szabadságot, hogy bármely körülmény közt megválassza hozzáállását, a szabadságot, hogy a maga útját járja.” (Frankl, [1959] 2006) Frankl a borzalmas körülményeket olyan új összefüggésbe helyezte, ami mély jelentéssel bír az emberi lélek számára.
Minden élettapasztalat, legyen bármily „tragikus” is, tanulságot tartogat számunkra. Amikor felfedezzük és tudomásul vesszük a bennük rejlő ajándékot, bekövetkezik a gyógyulás. Az állását elveszítő férfi például egy kis idő után visszatekintve meglátta, hogy munkájába voltaképp már réges-rég belefásult, és mókuskerék lett az élete. Ráébredt, hogy még a gyomorfekélyét is ennek köszönhette. Mielőtt elveszítette az állását, annak csak az előnyeit látta. De most, kívülről visszanézve, az általa fizetett fizikai, mentális és érzelmi árat is kezdte észrevenni. Állását elveszítve nyitottá vált új készségek és adottságok felfedezésére, sőt új és ígéretes karrier építésébe fogott.
Élethelyzeteink tehát a növekedés, a tapasztalás és a fejlődés lehetőségei. Utólag visszatekintve bizonyos esetekben úgy tűnik, hogy az esemény mögött tényleg ott rejtőzött ez a tudat alatti szándék. Mintha a tudatalattink mindvégig tudta volna, hogy bizony valami fontosat kell megtanulnunk, és akármilyen fájdalmas is, ez az egyetlen módja, hogy megtapasztaljuk. Ez szerves részét képezi Carl Gustav Jung pszichológiájának, aki egy egész életnyi kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy tudatalattinkban ott rejlik egy természet adta törekvés a teljesség, a hiánytalanság és az Önvalóra való ráébredés felé, a tudatalatti pedig megtalálja e törekvés beteljesülésének módját és eszközét, még akkor is, ha ez a tudatos elme számára traumát okoz.
Jung azt is megfogalmazta, hogy a tudattalanban ott lapul önmagunk azon aspektusa, amelyet árnyéknak nevezett el. Az árnyék magában foglal minden olyan elfojtott gondolatot, érzést és önmagunkról alkotott elképzelést, amellyel nem akarunk szembenézni. A krízis egyik előnye éppen az, hogy közelebbről megismertet minket árnyékunkkal. Emberibbé és teljesebbé tesz bennünket, ha rádöbbenünk mindarra, amiben az emberiség egészével osztozunk. Minden dolog, amiben bűnösnek találtuk „őket,” ugyanúgy megvan bennünk is. De ha egyszer tudatosítjuk, elismerjük és feladjuk azokat, többé nem irányítanak
minket tudattalanul. Amint tudomásul vesszük az árnyékot, az elveszti erejét. Csupán arra van szükség, hogy felismerjük, vannak bizonyos tiltott impulzusaink, gondolataink és érzéseink. Ezután már képesek vagyunk így kezelni őket: „És akkor mi van?”
Egy életkrízisen való túljutás emberibbé, együtt érzőbbé, elfogadóbbá és megértőbbé tesz bennünket önmagunk és mások iránt egyaránt. Többé nem kell dagonyáznunk abban, hogy önmagunkat vagy másokat tévedésen kapjunk. Egy érzelmi krízis kezelése bölcsebbé tesz minket, és egy életen át a hasznunkra válik. Az élettől való félelem valójában az érzelmektől való félelem. Nem a tényektől félünk, hanem az azokkal kapcsolatos érzéseinktől. Amint felülkerekedünk az érzelmeinken, az élettől való félelem is csökken. Magabiztosabbnak érezzük magunkat, és hajlandók leszünk komolyabb kockázatokat is vállalni, hiszen immáron érezzük, bármilyen érzelmi következménnyel képesek vagyunk megbirkózni. Mivel minden gátlás alapja a félelem, az azon való felülkerekedés olyan élmények egész tárházát képes megnyitni előttünk, amelyek addig messzire elkerült.
Aki sikeresen feloldja a munkája elvesztésével járó krízist, soha többé nem fogja ugyanezt a félelmet átélni. Így a következő munkahelyen már kreatívabbak lehetünk, a siker érdekében pedig hajlandóvá válhatunk a szükséges kockázatok felvállalására. Elkezdjük felismerni, hogy a munkánk elvesztésétől való folytonos félelem milyen súlyosan korlátozta teljesítményünket: félénkké és gyanakvóvá lettünk, és a feletteseink előtti állandó meghunyászkodásnak és megalkuvásnak köszönhetően hevert romokban az önbecsülésünk.
Az életkrízisek további előnye az elmélyülő önismeret. Mivel a helyzet letaglóz minket, kénytelenek vagyunk felfüggeszteni a figyelemelterelésül szolgáló játszmáinkat, és alaposan szemügyre venni helyzetünket, felülvizsgálni hiedelmeinket, értékrendszerünket, célkitűzéseinket, valamint életünk folyásának irányát. Kiváló alkalom ez arra, hogy átértékeljük és elengedjük a bűntudatot, vagy hogy megváltoztassuk hozzáállásunkat. Az életkrízisek viharában szembesülünk a poláris ellentétekkel. Vajon gyűlölködjünk vagy inkább bocsássunk meg végre? Vajon tanulni fogunk ebből, és fejlődünk, vagy tovább neheztelünk, amíg teljesen meg nem keseredünk? Vajon azt választjuk-e, hogy szemet hunyunk saját és mások hiányosságai felett, vagy inkább megsértődünk, és mentálisan tovább támadjuk őket? Félelemmel telve elmenekülünk a hasonló helyzetek elől, vagy egyszer és mindenkorra felülkerekedünk a krízisen, hogy végleg meghaladjuk azt? A reményt vagy a csüggedést választjuk? Képesek vagyunk-e felhasználni ezt az élményt arra, hogy megtanuljunk adni, vagy visszabújunk a félelem és a keserűség csigaházába? Minden emocionális tapasztalat esélyt kínál a felemelkedésre vagy a hanyatlásra. Melyiket választjuk? Ez itt a kérdés.
Adott számunkra a lehetőség, hogy ragaszkodjunk érzelmi feldúltságunkhoz, vagy elengedjük azt. Érdemes megvizsgálni e ragaszkodás árát. Vajon tényleg megéri? Vagy inkább hajlandók vagyunk elfogadni érzéseinket? Megvizsgálhatjuk az elengedésükből származó hasznot. Döntésünk meghatározza jövőnket. Milyen jövőre vágyunk? Úgy döntünk, hogy meggyógyulunk, vagy a két lábon járó sebzettek táborát gyarapítjuk?
A döntés meghozásakor érdemes alaposan szemügyre venni a fizetséget, amit egy fájdalmas élmény visszamaradt hatásához való ragaszkodásból kapunk. Milyen elégtételt nyerünk belőle? Milyen kevéssel is hajlandók vagyunk beérni! Harag. Utálat. Önsajnálat. Neheztelés. Mindegyiknek megvan a maga kevéske fizetsége, az a kis belső kielégülés. Ne tegyünk úgy, mintha nem volna ott. Van valami bizarr, csalafinta élvezet a szenvedéshez való ragaszkodásban, ami persze kétségkívül kielégíti a tudattalan szükségletet, hogy büntetéssel enyhítsünk a bűntudaton. Így pocsékul és nyomorultul érezzük magunkat, de felmerül a kérdés: Vajon meddig még?
Vegyük annak a férfinak az esetét, aki nem beszélt bátyjával huszonhárom évig. Már egyikük sem emlékezett igazán, hogy min zörrentek össze; a kezdet réges-rég feledésbe merült. Mindenesetre megszokták, hogy nem beszélnek egymással, ezért huszonhárom évig elszalasztották egymás társaságát, szeretetét, a családi életben való együttléteket és megannyi közös élményt. Ám miután az egyikük hallott az önátadás mechanizmusáról, elkezdte a bátyjával kapcsolatos érzéseit elengedni. Hirtelen könnyekig meghatotta a bánat, amikor ráébredt, hogy az évek alatt mi mindent hagyott ki. Érdekes módon azzal, hogy megbocsátott a bátyjának, hasonló reakciót váltott ki belőle is, így a két testvér újra egymásra talált. Később egyiküknek eszébe jutott, hogy min is kaptak össze: egy pár sportcipőn. Egyetlen pár sportcipőért több mint huszonhárom évvel fizettek! Ha ez a férfi nem ismerte volna meg az elengedés technikáját, talán a sírig vitte volna magával ezt a haragot. Tehát a kérdés így szól: Meddig akarunk még szenvedni? Mikor vagyunk hajlandók feladni? Mikor elég az elég?
A „kicsinységünk” az a részünk, amely ragaszkodik a negatív érzelmekhez. Ez a részünk gonosz, kicsinyes, önző, versengő, közönséges, mesterkedő, bizalmatlan, bosszúálló, ítélkező, gyenge, bűnös, szégyenteljes és hiú. Kevés energiával bír; kiszipolyoz, lealacsonyít, és aláássa az önmagunk iránt érzett tiszteletet. Ezen részünk tehető felelőssé az önutálatért, a véget nem érő bűntudatért és a büntetésre való törekvésért, a rossz közérzetért és a betegségekért. Vajon tényleg ezzel a részünkkel óhajtunk azonosulni? Ezt kívánjuk táplálni? Hát ily módon szeretnénk önmagunkat látni? Mert ha így látjuk magunkat, akkor mások is így fognak látni minket.
A világ csakis úgy láthat minket, ahogy mi látjuk magunkat. Hajlandóak vagyunk állni ennek következményeit? Ha magunkat kicsinyesnek és értéktelennek tartjuk, igen valószínűtlen, hogy a vállalat fizetésemelésekről szóló tervezetében helyet kapunk. A kicsinységhez való ragaszkodás árát akár izomteszteléssel is szemléltethetjük. Az eljárás igen egyszerű (Hawkins, [1995], 2012). Tartsunk meg egy gonosz, kicsinyes gondolatatot az elménkben, és kérjünk meg valakit, hogy nyomja le a vízszintesen oldalra tartott karunkat, miközben igyekszünk ennek ellenállni; figyeljük meg a végeredményt.
Most válasszunk az előzővel teljesen ellentétes nézőpontot. Gondoljunk úgy magunkra, mint aki nagylelkű, megbocsátó, szeretetteljes, és éljük át lényünk valódi nagyságát. Azonnal jelentős izomerősödés lesz tapasztalható, jelezve a pozitív bioenergia-áramlást. A kicsinység gyengeséget, rossz közérzetet, betegséget és halált okoz. Valóban ezt akarjuk? A negatív érzések elengedését egy másik roppant egészséges folyamat is kísérheti, amely nagyban elősegíti belső átalakulásunkat, nevezetesen az, hogy nem állunk többé ellen a pozitív érzelmeknek.
A depresszióból és a fásultságból való kitörés egyik legnagyobb akadálya a hibáztatás. A hibáztatás önmagában egy önálló témakör, ezért hasznos közelebbről szemügyre venni. Először is, a hibáztatásban rengeteg elégtétel rejlik. Ártatlannak mutatkozhatunk; élvezhetjük az önsajnálatot; mártírok és áldozatok lehetünk; elnyerhetjük mások szimpátiáját.
A hibáztatás talán legnagyobb fizetsége abban rejlik, hogy mi lehetünk az ártatlan áldozatok, és a másik fél lehet a hibás. A média folyamatosan ontja ezt a játszmát a viták sokaságában, a sárdobálásban, sárba tiprásban és pereskedésben. Az emocionális fizetségen felül, a hibáztatás jelentős pénzügyi haszonnal is járhat, így igen csábító ajánlat lehet eljátszani az ártatlan áldozatot, hiszen anyagilag gyakran kifizetődő.
Jó példája ennek egy évekkel ezelőtti New York-i eset. Közúti baleset történt, és az emberek lassan özönlöttek ki a balesetet szenvedett jármű első ajtaján. Anyagi kártérítés reményében a nevüket és a címüket lobogtatták, és csakhamar összegyűlt egy kisebb sokaság. Ám a bámészkodók kapva kaptak az alkalmon, és titokban a hátsó ajtón keresztül bemásztak a járműbe, hogy ők is sérültként, azaz „ártatlan áldozatként” szállhassanak ki az első ajtón. Nem szenvedtek balesetet, mégis be akarták volna zsebelni a kártérítést.
A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat. Ám ennek ára van, mégpedig szabadságunk elvesztése. Számolni kell azzal is, hogy az áldozatszereppel erőtlen énkép, sebezhetőség és a tehetetlenség érzete is együtt jár, melyek az apátia és a depresszió legfőbb alkotóelemei.
A hibáztatásból kivezető úton megtett első lépés az, ha észrevesszük, hogy mi döntöttünk a hibáztatás mellett. Hiszen voltak előttünk már mások is, akik hasonló helyzetben megbocsátottak, fátylat borítottak a múltra, és ugyanazt a helyzetet sikerült teljesen újszerű módon megközelíteniük. Korábban említettük Viktor Frankl esetét, aki úgy döntött, megbocsát náci fogva tartóinak, és meglátja a koncentrációs táborban átélt élményeiben a rejtett ajándékot. Mivel mások, ahogyan Frankl is, már döntöttek előttünk úgy, hogy nem hibáztatnak, ez a választási lehetőség számunkra is nyitva áll. Csupán őszintének kell lennünk, és észre kell vennünk, hogy azért hibáztatunk, mert egyszerűen így döntöttünk. Még akkor is igaz ez, ha a körülmények látszólag mást igazolnának. Ez nem „helyes vagy helytelen” kérdése, hanem hogy felelősséget vállalunk-e a saját tudatunkért. Teljesen mást jelent tisztán látni, hogy mi döntünk a hibáztatás mellett, mint azt hinni, hogy muszáj hibáztatnunk. Ebben az esetben az elme gyakran azt gondolja, hogy „ha nem egy másik személy vagy esemény a hibás, akkor nekem kell annak lennem”. Pedig egész egyszerűen sem mások, sem önmagunk hibáztatása nem szükséges.
A szemrehányáshoz való vonzódás már kora gyermekkorban nap mint nap felbukkan az osztályteremben, a játszótéren vagy otthon a testvérek közt. A hibáztatás a társadalmunkat oly hűen jellemző végeláthatatlan perek és bírósági eljárások központi eleme. Pedig az valójában nem más, mint egy újabb negatív program, aminek elménk csak azért dőlt be, mert egyszerűen sosem kérdőjeleztük meg. Miért kell, hogy valami mindig valaki más hibája legyen? Miért kell egyáltalán a „tévedés” fogalmát bevezetnünk a helyzetbe? Miért kell valamelyikünket mindenképp tévedésen kapni, rossznak vagy vétkesnek kikiáltani? Ami egykor jó ötletnek tűnt, arról kiderül, hogy mégsem annyira az. Ennyi az egész. Egész egyszerűen fordulhatnak elő balesetek.
Ahhoz, hogy felülkerekedjünk a hibáztatáson, meg kell vizsgálnunk a titkos kielégülést és az élvezetet, amit az önsajnálatból, a sértődöttségből, a dühből és a mentegetőzésekből nyerünk, majd fel kell adnunk ezeket a filléres fizetségeket. E lépéssel meghaladhatjuk azt, hogy csupán az érzéseink áldozatai vagyunk, mégpedig azáltal, hogy belátjuk, érzéseink végső soron saját választásunkat tükrözik. Ha egyszerűen annyit teszünk, hogy tudomásul vesszük, megfigyeljük, darabokra bontjuk és elengedjük azok alkotóelemeit, akkor tudatosan gyakoroljuk a választást, amivel magunk mögött hagyhatjuk a tehetetlenség ingoványát.
Az ellenállás felszámolását és a negatív programokért történő felelősségvállalást elősegíti, ha megértjük, hogy azok eredője saját kicsinyes nézőpontunk. Kicsinyes részünk alapvető természete, hogy negatívan gondolkodik, így tudattalanul hajlamos készségesen elfogadni saját korlátolt álláspontját. Ám lényünk egésze nem ez; hiszen a kicsinyes énünkön kívül és azon túl ott rejlik a nagyobbik Énünk. Nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját valódi nagyságunknak. Előfordulhat, hogy épp nem tapasztaljuk meg, ennek ellenére ott van. Ha elengedjük a vele szemben érzett ellenállásunkat, elkezdjük azt megtapasztalni, és könnyen beláthatjuk, hogy a depresszió és a fásultság abból fakad, ha hajlandóak vagyunk ragaszkodni a kis énhez és annak hitrendszereihez, miközben ellenállunk a Magasabb Énnek, amely minden negatív érzés ellentétét magában foglalja.
Az univerzum természete az, hogy minden a neki megfelelő ellentétjének tükrében mutatkozik meg benne. Az elektron megfelelő ellenpárja a pozitron. Minden erőre egy vele egyenértékű ellenerő hat. A jint a jang ellensúlyozza. Létezik félelem, de van bátorság is. A gyűlölet ellentéte a szeretet. A gyávaságé a merészség. A fukarságé a nagylelkűség. Az emberi pszichében minden érzésnek megvan a maga ellentéte, ezért a negativitásból kivezető út nem más, mint a hajlandóság, hogy tudomásul vegyük és elengedjük a negatív érzéseket, és ezzel párhuzamosan a hajlandóság, hogy szélnek eresszük azok pozitív ellenpárjaival szembeni ellenállásunkat. A depresszió és a fásultság annak az eredménye, hogy a negatív pólus hatása alatt állunk. De hogyan jelenik ez meg a mindennapokban?
Vegyük elő újból a közelgő születésnap példáját. A múltban történteknek köszönhetően sértődöttek vagyunk, és nemigen vágyunk még készülődni sem a közelgő születésnapra. Valahogy lehetetlennek tűnik a gondolat, hogy kimozduljunk és születésnapi ajándékot vegyünk. Sajnáljuk, hogy pénzt kell áldoznunk rá. Az elme mindenféle mentséget kitalál: „nincs időm vásárolgatni”; „nem tudom megbocsátani, hogy ennyire undok volt”; „neki kellene először bocsánatot kérnie.” Ebben az esetben két dolog lendül működésbe: a negatívhoz és önnön kicsinységünkhöz való ragaszkodás, valamint a pozitívval, vagyis a bennünk lévő valódi nagysággal szembeni ellenállás. A fásultságtól való megszabadulás útja az, ha először belátjuk, hogy a „képtelen vagyok” voltaképp egy „nem akarom”. Megvizsgálva a „nem akarom” gondolatát, láthatjuk, hogy az a negatív érzéseknek köszönhető, és hogy ezek az érzések a felbukkanásukkal együtt tudomásul vehetők és elengedhetők. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy ha ellenállunk a pozitív érzéseknek. A szeretet, a nagylelkűség és a megbocsátás érzéseit egymás után szemügyre vehetjük.
Leülhetünk és elképzelhetjük a nagylelkűség minőségét, majd elengedhetjük a vele szemben érzett ellenállásunkat. Van-e bennünk nagylelkűség? Ebben az esetben lehet, hogy eleinte nem vagyunk készek az ünnepelttel szemben alkalmazni azt. Ám azt igenis észrevehetjük, hogy a tudatunkban létezik a nagylelkűség minősége. Megtapasztaljuk, hogy amint elkezdjük elengedni a nagylelkűséggel szemben érzett ellenállást, az megjelenik az életünkben. Bizonyos körülmények közt nagyon is szeretünk másoknak adni. Felidéződnek bennünk a pozitív érzések, melyek akkor árasztanak el, ha hálásak vagyunk, és méltányoljuk a másoktól kapott ajándékot. Megértjük azt is, hogy valójában mi magunk fojtjuk el a vágyat, hogy megbocsássunk, és ha elengedjük az azzal szembeni ellenállást, hogy megbocsátóak legyünk, felbukkan a hajlandóság, hogy eleresszük a sérelmeinket. E lépéssel többé nem azonosítjuk magunkat kicsinyes énünkkel, és tudatára ébredünk annak, hogy van bennünk valami magasztosabb. Ez a nagyság mindig jelen van, csak éppen szem elől tévesztettük.
Az iménti folyamat bármely nemkívánatos helyzetben alkalmazható. Képessé tesz minket arra, hogy megváltoztassuk azt az összefüggést, amelyben pillanatnyi helyzetünket észleljük. Lehetővé teszi, hogy új, az eddigitől eltérő jelentéssel ruházzuk azt fel. Kiemel a tehetetlen áldozat szerepéből, és tudatosan dönteni képes emberré tesz. Visszakanyarodva a példánkhoz, ez nem jelenti azt, hogy rögvest el kell rohannunk ajándékot venni, inkább csak annyit, hogy most már tudatában vagyunk annak, hogy saját választásunknak köszönhetően vagyunk jelen helyzetünkben. Teljesen szabadok vagyunk, és tetteink és döntéseink most már nagyobb mozgástérrel rendelkeznek. Ez sokkal magasabb tudatszintet képvisel a tehetetlen áldozaténál, aki múltbéli nehezteléseinek csapdájában vergődik.
A tudat egyik törvényszerűsége, hogy csak akkor vagyunk egy negatív gondolat vagy hiedelem hatásának kitéve, ha azt magunkra nézve tudatosan érvényesnek tartjuk. Szabadon dönthetünk úgy, hogy nem dőlünk be egy negatív hiedelemnek.
Hogy néz ez ki a mindennapjainkban? Vegyünk egy egyszerű példát. Az újságok rekordmagasságú munkanélküli rátáról írnak. A híradóban elhangzik, hogy „nincsenek munkalehetőségek”. Ezen a ponton nyugodtan visszautasíthatjuk, hogy feltétel nélkül elhiggyük e nyomasztó gondolatot. Helyette kijelenthetjük: „A munkanélküliség rám nem vonatkozik.” Ha egyszerűen visszautasítjuk a negatív gondolat elfogadását, akkor annak többé nincs hatalma az életünkben.
Személyes tapasztalatok támasztják alá, hogy olyan nagy munkanélküliség közepette sem nehéz munkát találni, mint amilyen a második világháború után volt érzékelhető. Tulajdonképpen egyszerre lehet akár több állásunk is: mosogató, pincér, londiner, taxisofőr, bárpultos, gyári munkás, napszámos egy fóliasátorban vagy akár ablakmosó. Mindez annak a hitrendszernek a következménye, amely így hangzik: „Lehet, hogy a munkanélküliség másokra nézve érvényes, de rám nem az”, illetve „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.” Továbbá legyünk hajlandóak arra, hogy a munkáért cserébe lemondjunk a büszkeségről.
Egy másik szemléletes példát láthatunk a járványokkal kapcsolatos hitrendszerekben. Néhány évvel ezelőtt egy influenzajárvány során egy tizennégy fős baráti társaságot vettek alaposan szemügyre. A tizennégy főből nyolc megbetegedett, hatan viszont nem kapták el az influenzát. Itt most nem a nyolc megbetegedés érdekes, hanem az, hogy hat személy egyáltalán nem lett influenzás! Bármelyik járványt is vesszük alapul, mindig lesznek olyanok, akik „nem kapják el”. Még a nagy gazdasági válság legsúlyosabb időszakában is akadtak olyanok, akik tehetősek vagy akár milliomosok lettek. Akkoriban a szegénység gondolata „járványszerű” volt, ám e néhány ember valahogy mégsem dőlt be, ezért rájuk az nem vonatkozott. Ahhoz, hogy a negativitás az életünkben érvényre jusson, először is valamilyen módon azonosulnunk kell vele, másodszor pedig energiával kell ellátnunk a hiedelmet. Ha hatalmunkban áll az életünkben megnyilvánítani a negativitást, akkor az elménknek nyilvánvalóan hatalmában áll ennek a fordítottját is megvalósítani.
