"De még azt mondani, hogy nem a test vagy, sem teljesen igaz. Bizonyos értelemben minden test, szív és elme te vagy, és még ennél is sokkal több. Merülj mélyen az 'én vagyok' érzésébe, és megtalálod. Hogyan találsz meg egy elkevert, vagy elfelejtett dolgot? Addig töröd rajta a fejed, amíg eszedbe nem jut. A létezés, az 'én vagyok' érzése jelenik meg elsőként. Kérdezd meg önmagad, honnan jön, vagy csak szemléld csendesen. Amikor az elme moccanatlanul az 'én vagyok’-ban tartózkodik, akkor egy olyan állapotba kerülsz, amely nem foglalható szavakba, csupán átélhető. Mindössze annyit kell tenned, hogy folyamatosan, újra és újra próbálkozz. Hiszen az 'én vagyok' érzése mindig veled van, csak mindenféle dolgot hozzákapcsoltál -- testet, érzéseket, gondolatokat, fogalmakat, javaidat, stb. Minden ilyen önazonosulás félrevezető. Miattuk tekinted magad annak, ami nem vagy."

"Te túl vagy téren és időn, s ezekkel csak az itt és most pontján állsz kapcsolatban. Máskülönben azonban időtlen és tér nélküli vagy, és egyetlen tapasztalás sem sebezhet meg. Értsd meg ezt, és ne gyászolj többé! Ha egyszer felismered, hogy nincs semmi ezen a világon, amit sajátodnak nevezhetsz, vagy kell nevezned, akkor kívülről fogsz tekinteni rá, mint ahogy egy előadást nézel a színházban, vagy egy filmet a filmvásznon: csodálod és élvezed, talán szenvedsz is, de lelked mélyén nem érint meg semmi."

Az „én vagyok” érzése

Kérdező: Mindennapi tapasztalat, hogy ébredéskor a világ hirtelen jelenik meg. Honnan ered ez?

Maharadzs: Mielőtt valami megjelenik a létezésben, kell hogy létezzen valaki, aki számára megjelenjen. Minden megjelenés és eltűnés egy változást feltételez egy változatlan alapon.

K: Mielőtt felébredtem, öntudatlan voltam.

M: Milyen értelemben? Nem emlékeztél, vagy nem tapasztaltál? Vajon nem tapasztalsz akkor is, amikor öntudatlan vagy? Létezhetsz anélkül, hogy tudnál róla? Egy kihagyás az emlékezetben: bizonyítéka ez a nem-létezésnek? És beszélhetsz te megalapozott módon a saját nem-létezésedről, mint tapasztalatról? Még csak azt sem mondhatod, hogy az elméd nem létezett. Vajon nem ébredtél fel, ha szólítottak? És az ébredésnél nem az „én vagyok” érzése volt az, amelyik először megjelent? A tudat egy csírájának léteznie kell még az álom vagy az ájulás idején is. Ébredéskor a tapasztalat így folyik le: „én vagyok. a test. a világban”. Ez tűnhet sorrendnek, valójában azonban minden egyidőben történik az, hogy van egy tested egy világban. Létezhet az „én vagyok” érzése, ha nincs valaki vagy valami?

K: Én mindig valaki vagyok, az emlékeimmel és a szokásaimmal. Más „én vagyok”-ot nem ismerek.

M: Talán valami mega kadályozza, hogy megismerd magad. Ha nem ismersz valamit, amit mások ismernek, mit teszel?

K: Megkeresem az ismeretük forrását, úgy, hogy követem az utasításaikat.

M: Nem fontos számodra, hogy megtudd, egy egyszerű test vagy-e, vagy valami más? Vagy talán semmi? Nem látod, hogy minden gondod a tested gondja – étel, ruhák, lakás, család, barátok, név, hírnév, biztonság, túlélés? Mindez értelmét veszti, amikor rájössz, hogy te nem lehetsz egy egyszerű test.

K: Mit nyerek azzal, ha tudom, hogy nem vagyok a testem?

M: Még az sem teljesen igaz, hogy nem te vagy a tested. Adott értelemben te vagy minden test, minden szív és elme, és ennél még sokkal több. Hatolj be mélyen az „én vagyok” érzése mögé, és rájössz. Hogyan találsz meg egy tárgyat, amit nem tettél vissza a helyére, vagy elfeledkeztél róla? Addig tartod az elmédben, amíg az emléke felébred benned. A létezés érzése, az „én vagyok” érzése az, amely legelsőként előtűnik majd. Kérdezd meg magadtól, honnan ered, vagy csak szemléld csendben. Amikor az elme megőrzi az „én vagyok” érzését, anélkül, hogy tevékeny lenne, te belépsz egy állapotba, amely szavakkal le nem írható, de megtapasztalható. Minden, amit tenned kell hogy próbálkozz, egyre csak próbálkozz. Végző soron az „én vagyok” érzése mindig veled van, csak te különféle dolgokhoz kötötted magad – test, érzelmek, gondolatok, elvek, tulajdonok, stb. Mindezek az azonosulások megtévesztők. Nekik köszönhető, hogy annak tartod magad, ami nem vagy.

K: Akkor viszont mi vagyok én?

M: Elegendő tudnod, mi nem vagy. Nem kell tudnod, mi vagy. Mert, amíg az ismeret azt jelenti, hogy ismert kifejezésekkel, érzékelésünk és fogalmaink alapján írunk le valamit, addig önismeret nem létezhet, lévén, hogy ami te vagy az csak teljes tagadással írható le. „Én nem vagyok ez, én nem vagyok az”: ez minden, amit mondhatsz. Nem mondhatod teljes értelemben: „íme, ez vagyok én.” Ennek nincs értelme. Mindaz, amit megjelölhetsz, mint „ez” vagy „az”, nem lehetsz te magad. Bizonyosan nem lehetsz „másvalami”.

Te nem vagy semmi, ami érzékelhető vagy elképzelhető. Mégis, nélküled nem létezhet sem érzékelés, sem képzelet. Te érzékeled a szívedet, ha érzel, az elmédet, ha gondolkodsz, a tested, ha cselekszel. Maga az érzékelés ténye is mutatja, hogy nem lehetsz az, amit érzékelsz. Létezhet nélküled érzékelés, tapasztalat? Egy tapasztalatnak „tartoznia” kell valakihez. Kell hogy legyen valaki, aki a magáénak vallja. Tapasztaló nélkül a tapasztalat nem valóságos. A tapasztaló kölcsönöz valóságot a tapasztalatnak. Milyen értékkel bír számodra egy tapasztalat, ami nem lehet a tiéd?

K: Az érzés, hogy tapasztalok, az „én vagyok” érzése, mindez nem szintén egy tapasztalat?

M: Nyilván, minden megtapasztalt dolog egy tapasztalat. És minden tapasztalat magában foglalja a tapasztalót. Az emlékezet a folyamatosság érzetét kelti. A valóságban minden tapasztalatnak saját tapasztalója van, és az azonosság érzését csak a tapasztaló-tapasztalat viszony gyökerét jelentő közös tényező hozza létre. Az azonosság és a folytonosság ugyanaz a dolog. Ahogy minden virág színe más, de minden színt ugyanaz a fény hoz létre, ugyanúgy, a tapasztalók sokasága az osztatlan és oszthatatlan tudatban úgy jelenik meg, hogy emlékezetükben különbözőek, de lényegükben azonosak. Ez a lényeg minden tapasztalat gyökere, alapja, időn és téren túli lehetősége.

K: Hogyan juthatok el hozzá?

M: Nem kell eljutnod hozzá, mert te vagy maga a lényeg. Az majd eljut hozzád, ha esélyt adsz neki. Mondj le a valótlanhoz való kötődésedről, és a valós gyorsan és akadályok nélkül elfoglalja majd az őt megillető helyet. Ne képzeld többé úgy magad, mint ez vagy az, aki mindenfélét csinál, és elkezd majd tisztává válni számodra a felismerés, hogy te vagy minden létező dolgok szíve és forrása. Ezzel egyidőben nagy szeretetet érzel majd, amely nem választás, nem kedv, és nem kötődés, hanem olyan erő, amely minden dolgot számodra kedvessé és szeretetreméltóvá tesz.

 

A test kényszerképzete

Kérdező: Maharadzs, te itt vagy előttem, én pedig a lábaidnál ülök. Mi az alapvető különbség köztünk?

Maharadzs: Nincs semmiféle alapvető különbség.

K: Mégis, kell hogy legyen valamilyen valós különbség: én jövök hozzád, és nem te hozzám.

M: Mivel te különbségeket képzelsz, ide-oda utazol „felsőbbrendű” embereket keresve.

K: Te is „felsőbbrendű” személy vagy. Azt mondod, ismered a valóságot, én viszont nem ismerem.

M: Mondtam én neked valaha, hogy te nem ismered, és ezért alsóbbrendű vagy? Hagyd azokat, aki efféle megkülönböztetéseket kiagyalnak, hogy bizonyítsák is be őket. Én nem állítom, hogy tudom, amit te nem. Tulajdonképpen én sokkal kevesebb dolgot tudok, mint te.

K: Szavaid bölcsek, viselkedésed nemes, kegyelmed mindenható.

M: Nem tudom, miről beszélsz, és semmiféle különbséget nem látok kettőnk között. Az életem események sora, akárcsak a tiéd. Viszont én nem kötődöm, és a mulandó előadást mulandó előadásnak tekintem. Te ezzel szemben erősen belekapaszkodsz a dolgokba, és velük együtt haladsz.

K: Mi tett téged ennyire megzavarhatatlanná?

M: Semmi. Úgy alakult, hogy bíztam a mesteremben. Ő azt mondta nekem, hogy semmi más nem vagyok, csak az Önvaló, és én hittem neki. Mivel hittem benne, ennek megfelelően viselkedtem, és nem törődtem többé azzal, ami nem én vagyok, vagy ami nem az enyém.

K: Hogy voltál olyan szerencsés, hogy teljesen megbízz a mesteredben, hiszen a mi bizalmunk hamis és mondvacsinált?

M: Ki mondhatja meg? Egyszerűen így történt. A dolgok ok és indok nélkül történnek, és végső soron mit számít, ki kicsoda? A te rólam alkotott emelkedett véleményed csak a te véleményed. Bármelyik pillanatban megváltoztathatod. Miért tulajdonítasz fontosságot a véleményeknek, akár a sajátodnak is?

K: Te mégis más vagy! A te elméd mindig csendesnek és boldognak tűnik. És körülötted csodák történnek.

M: Semmit sem tudok a csodákról, és kérdezem én, vajon a természet megenged-e kivételeket a törvényei alól? Hacsak meg nem egyezünk abban, hogy minden csoda. Ami pedig az elmémet illeti, az nem létezik. Létezik a tudat, amelyben minden történik. Ez egy eléggé nyilvánvaló dolog, amelynek megtapasztalása bárki számára elérhető. Csakhogy te nem figyelsz eléggé. Nézz figyelmesen, és lásd, amit én látok.

K: Mit látsz te?

M: Látom azt, amit te is láthatnál, itt és most, viszont rosszul összpontosított figyelmed miatt egyáltalán nem figyelsz az Önvalódra. Az elméd mindig teljesen a dolgokkal, emberekkel és elvekkel van együtt, sohasem az Önvalóddal. Hozd az Önvalódat a figyelmed középpontjába, légy tudatában saját létezésednek. Figyeld meg, hogy működsz, nézd meg tetteid okát és eredményét. Vizsgáld meg a börtönt, amit figyelmetlenséged miatt önmagad köré építettél. Megismerve azt, ami nem vagy, megismered majd önmagad. Az önmagad felé fordulás útja lemondáson és visszautasításon át vezet. Egy dolog bizonyos: a valóság nem képzelgés, nem az elme terméke. Még az „én vagyok” érzése sem folyamatos, habár egy hasznos iránytű; megmutatja, hol keressünk, de azt nem, mit is keressünk. Te csak szemléld figyelmesen ezt az érzést. Amint meggyőződsz róla, hogy az „én vagyok”-on kívül semmi valóságosat nem tudsz mondani igazi önmagadról, és hogy semmi, ami meghatározható nem a te Önvalód, az „én vagyok”-ra sincs többé szükséged – nem fáradsz már azon hogy szavakkal elmagyarázd, mi vagy te. Meg kell szabadulnod attól a törekvéstől, hogy önmagadat meghatározd. Minden meghatározás csak a testre vonatkozik, és annak elvárásaira. Amint a testnek ez a kényszerképzete megszűnik, ösztönösen és erőfeszítés nélkül visszatérsz természetes állaptodba. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én tudatában vagyok az én természetes állapotomnak, te viszont zavarodott vagy. Ahogy az ékszerré alakított arany nem különb, mint az aranyrög, hacsak az elme másként nem dönt, úgy mi ketten lényünkben egyek vagyunk, és csak látszatra különbözünk. Akkor fedezzük ezt fel, ha komolyan vesszük, keresünk, kutatunk, és kérdezünk napról napra, óráról órára, életünket ezen felfedezésnek szentelve.

 

Az élő jelen

Kérdező: Amennyire meg tudom ítélni, semmi gond nincs a testemmel, sem az igazi lényemmel. Ez a kettő nem az én alkotásom, és semmi szükség a megjobbításukra. Ami fonákul működik, az a „belső test”, nevezd azt elmének, antakharáná-nak, tudatnak, aminek óhajtod.

Maharadzs: Szerinted mi nincs rendben az elméddel?

K: Zaklatott, nyugtalan, mohón keresi azt, ami kellemes, és fél a kellemetlentől.

M: Mi a rossz a kellemes keresésében és a kellemetlentől való menekülésben? A fájdalom és az öröm partjai között folyik az élet folyója. Csak amikor az elme nem hajlandó az élettel együtt folyni, és a partoknak ütődik, akkor válik ez problémává. Az élettel együtt kell folyni, azaz elfogadni, hagyni, hogy jöjjön, ami jön, és menjen, ami megy. Ne vágyakozz, és ne félj, hanem szemléld a jelent úgy, ahogy van, és akkor, amikor történik, mert nem te vagy aki történik, hanem az vagy, akivel történik. Végső soron még a megfigyelő sem te vagy. Te vagy a végső lehetségesség, amelynek megnyilvánulása és kifejeződése a mindent átfogó tudat.

K: Mégis létezik egy felhő a test és az Önvaló között gondolatokból és érzelmekből, amelyek nem szolgálják sem a testet, sem az Önvalót. Ezek a gondolatok és érzelmek alaptalanok, tartalmatlanok, mulandók és jelentéktelenek. Olyanok, mint egy mentális por, amely elvakít és fojtogat, mégis ott vannak, sötétséget és pusztulást okozva.

M: Bizonyos, hogy egy esemény emléke nem előzheti meg magát az eseményt, sem annak megsejtését. Van valami különleges és egyedi a jelen eseményben, ami sem a megelőző, sem a jövőbeni eseményben nincs meg. Körülveszi egy vitalitás, egy fény, egy valóságosság. Olyan, mintha ragyogna. Mindazon, ami jelen, ott van a „valóság pecsétje”, ami hiányzik a múltról és a jövőről is.

K: Mit ad a jelennek a „valóság pecsétje”?

M: Nincs semmi különleges a jelenben, ami megkülönböztetné a múlttól vagy a jövőtől. Egy pillanatra a múlt is jelen volt, és a jövő is hasonlóan az lesz. Mi teszi hát a jelent annyira mássá? Egyértelmű: a jelenlétem. Én valóságos vagyok, mert én mindig most létezem, a jelenben, és ami most velem van, az én valóságom részét képezi. A múlt az emlékezetben létezik, a jövő csak a képzeletben. Nincs semmi a jelen eseményben, ami miatt egyértelműen valóságosként különülne el a többitől. Lehet ez egy egyszerű, periodikus jelenség, mint az óra ketyegése. Annak ellenére, hogy tudjuk, az egyes ketyegések egyformák, a jelen ketyegés egészen más, mint az előző vagy a következő – amelyre emlékezünk, vagy amelyre várunk.

Egy dolog, amely a jelenben összpontosul, velem van, mert én örökké jelen vagyok. Saját valóságom az, amit én a jelen eseménynek kölcsönzök.

K: De mi az emlékeket is valóságosként éljük meg.

M: Mi csak akkor vesszük figyelembe az emlékeket, amikor azok a jelenbe kerülnek. Amit elfelejtettünk, nem érdekel bennünket, egészen addig, amíg fel nem idézzük – ami azt jelenti, hogy kiszakítjuk a múltból, és áthozzuk a jelenbe.

K: Igen, elfogadom, hogy létezik egy ismeretlen tényező, amely pillanatnyi realitást ad a mulandó jelennek.

M: Helytelen ismeretlennek nevezned, hiszen állandó működésben látod. Megváltozott vajon valaha is a születésed pillanata óta?

A dolgok és a gondolatok megváltoztak, és folytonosan változnak. De az az érzés, hogy ami most van, az valóságos, nem változott meg sohasem, még az álomban sem.

K: A mély álomban nem létezik a jelen valóságának érzékelése.

M: A mély álom üressége teljes mértékben a rá jellemző emlékek hiányából ered. Viszont egy általános jó közérzet emléke megmarad. Más érzést jelent azt mondani, „mélyen aludtam”, mint azt, hogy „nem voltam jelen”. Az álom állapotában a test a tudatosság küszöbe alatt működik.

K: Vegyük újra a kezdeti kérdést: az élet forrása és az élet kifejeződése (a fizikai test) között található az elme és annak állandóan változó állapotai. Az értelmi állapotok áramlása vég nélküli, értelmetlen és fájdalmas. A fájdalom az állandó tényező. Mindaz, amit örömnek nevezünk csupán egy megszakítás, egy szakasz két fájdalmas állapot között. A vágy és a fájdalom a létezésben a láncfonal és vetülék, és mindkettő fájdalomból készült.

A kérdésem így hangzik: lehetséges, hogy létezzen egy boldog elme?

M: A vágy az öröm emléke, a félelem pedig a fájdalom emléke. Mindkettő nyugtalanná teszi az elmét. Az öröm pillanatai szünetek a fájdalom özönében. Hogyan is lehetne az elme boldog?

K: Ez igaz, amikor örömre vágyunk, vagy fájdalmat várunk. Léteznek viszont az örömnek váratlan és előreláthatatlan pillanatai. Tiszta öröm, amit nem fertőz meg vágy – nem keresett, ki nem érdemelt pillanatok, Isten ajándékai.

M: Mindezzel együtt, az öröm csak akkor öröm, ha jelen van a fájdalom, mint háttér.

K: A fájdalom kozmikus tény, vagy kizárólag mentális?

M: A világegyetem teljes. Ahol teljesség van, ahol semmi sem hiányzik, mi okozhat ott fájdalmat?

K: A világegyetem egészként lehet teljes, de részleteiben hiányos.

M: Az egész egy része az egészhez való viszonyában tekintve, szintén teljes. Csak ha elszigetelten tekintjük, a rész akkor válik hiányossá, és így a fájdalom helyévé.

Mi vezet hát az elszigetelődéshez?

K: Az elme behatároltsága, természetesen. Az elme nem képes látni az egészt a rész miatt.

M: Jól látod! Az elme természete szerint feloszt, és ellentéteket hoz létre. Létezhet vajon egy másik elme, amely egyesít és összhangot teremt, amely meglátja az egészt a részben, és a részt teljes kapcsolatban az egésszel?

K: Egy másik elme? Hol létezhet ilyen?

M: Túl azon az elmén, amely behatárol, feloszt és ellenállást teremt. Az általunk ismert gondolkodási folyamat mögött. Amikor ennek vége, megszületik a másik elme.

K: Abban az elmében vajon létezik még az öröm és a szomorúság gondja?

M: Nem úgy, ahogyan ismerjük, mint kívánatosak vagy taszítóak. Inkább úgy jelenik meg, mint a szeretet, amely önmaga kifejezését keresi, de akadályokba ütközik. Az elme, amely magába foglal, maga a cselekvő szeretet. Harcol a körülmények ellen, előbb legyőzötten, de végül győzedelmesen.

K: Szellem és test között a szeretet az, amely hidat teremt?

M: Mi más lehetne? Az elme teremti a mélységet, a szív átkel rajta.

A valódi világ az elmén túl van

Kérdező: Többször felvetődik a kérdés, hogy a világegyetem alá van-e vetve az ok-okozati törvénynek, vagy ezen a törvényen kívül létezik és működik? Úgy tűnik, te fenntartod azt a nézőpontot, hogy ok nélkül létezik. Hogy minden dolog, akármilyen kicsiny legyen is, ok nélkül való, minden indok nélkül jelenik meg és tűnik el.

Maharadzs: Az okság elve a térbeli események időbeni egymásutániságát jelenti, legyen az a tér fizikai vagy mentális. Az idő, a tér, az okság azonban, mind mentális fogalmak, amelyek az elmével együtt keletkeznek és oszlanak fel.

K: Amíg az elme létezik, az okság törvénye érvényes.

M: Mint minden, ami az elméből ered, az úgynevezett ok-okozati törvény is ellentmond önmagának. A létezésben egyetlen dolognak sincs egyedi oka. A teljes univerzum hozzájárul még a legkisebb dolog létezéséhez is. Semmi sem létezhetne úgy, ahogy létezik, ha a világ nem az lenne, ami. Amikor minden dolog forrása és alapja minden dolog egyetlen oka, okságról, mint egyetemes törvényről beszélni tévedés. A világegyetemet nem köti annak tartalma, mivel lehetőségei határtalanok. Ő egy alapvető és tökéletesen szabad törvény megnyilvánulása, vagy kifejeződése.

K: Igen, belátható, hogy alapjában véve egyetlen dologról beszélni, mint egy másik dolog egyetlen okáról, teljesen hibás. Mégis, a mindennapi életben mi egy adott cselekvésbe kezdünk, ha egy eredményt el szeretnénk érni.

M: Igen, nagyon sok ilyen típusú cselekedet megy végbe, mind a tudatlanság miatt. Ha az emberek felismernék, hogy semmi sem történhet meg, ha a teljes univerzum nem hozza azt létre, sokkal többet érhetnének el sokkal kisebb energia-befektetéssel.

K: Ha minden az okok teljességének kifejeződése, hogyan beszélhetünk egy szándékos tettről, ami egy adott cél elérésére irányul?

M: Még a cselekvésre való ösztönzés is a teljes univerzum kifejeződése. Csak azt mutatja, hogy a cselekvést létrehozni képes energia elért egy adott szintet. Az idő illúziója teszi, hogy okságról beszélsz. Amikor képes vagy a múltat és a jövőt is az időtlen mostban látni, mint egyazon mintázat részeit, az ok-okozat elve elveszíti érvényességét, és az alkotó szabadság foglalja el a helyét.

K: Mégsem értem, hogyan lehet, hogy valami valamely ok nélkül létezzen?

M: Amikor azt mondom, egy dolognak nincs oka, úgy értem, létrejöhet egy egyedi ok nélkül. Nem volt szükségszerű, hogy a saját édesanyád hozzon a világra téged. Megszülethettél volna egy másik asszonytól is. De nem születhettél meg a Nap és a Föld segítsége nélkül. És mégis, mindezek nem lettek volna elegendőek a legfontosabb tényező nélkül, amely a te saját vágyad, hogy megszüless.

A vágy az, amely világra hoz, amely nevet és alakot ad. A kívánt dolgot elképzeljük és vágyunk rá, és az megnyilvánul, mint valami, ami érinthető és felfogható. Így teremtődik a világ, amelyben élünk, a mi személyes világunk. A valódi világ az elme horizontján túl van. Mi a vágyaink hálóján keresztül látjuk csak, felosztva fájdalomra és örömre, igazra és hamisra, külsőre és belsőre. Ahhoz, hogy olyannak lásd a világot amilyen, túl kell jutnod ezen a hálón. És ez nem túl nehéz, mert a háló tele van lyukakkal.

K: Mit értesz te lyukak alatt? Hogyan találjuk meg őket?

M: Tekintsétek a vágyak hálóját, és a benne rejlő számtalan ellentmondást. Ti alkottok és romboltok minden egyes lépéssel. Békére, szeretetre, boldogságra vágytok, és keményen dolgoztok, hogy fájdalmat, gyűlölködést és háborút teremtsetek. Hosszú életet akartok, de túl sokat esztek. Barátságot akartok, de kizsákmányoltok. Figyeljétek meg a hálótokat, mint amely ilyen ellentmondásokból épül fel, és szabaduljatok meg tőlük. Eltűnnek majd, egyszerűen annak hatására, hogy észreveszitek őket.

K: Amennyiben egy ellentmondás egyszerű felfedezésének hatására az ellentmondás szertefoszlik, nincs vajon ok-okozati viszony a között, hogy én meglátom, és hogy az eltűnik?

M: Az okság még elvként sem alkalmazható a káosz esetén.

K: A vágy milyen mértékben oksági tényező?

M: Egy tényező a sok közül. Minden dolog számára megszámlálhatatlan oksági tényező létezik. De minden, ami létezik, a Végtelen Lehetségességből, a Legfelsőbb Valóságból ered, amely bennetek van, és amely kivetíti erejét, fényét és szeretetét minden egyes tapasztalatra. Ez a forrás viszont nem ok, és egyetlen ok sem forrás. Ebből kifolyólag mondom én, hogy minden ok nélkül való. Megpróbálhatjátok figyelemmel kísérni, hogyan megy végbe egy dolog, de nem lesztek képesek felfedezni, miért olyan az a dolog, amilyen. Egy dolog egyszerűen azért olyan, amilyen, mert a világ olyan, amilyen.

Ami megszületik, meg kell hogy haljon

Kérdés: A tanú-tudat szüntelenül jelen van?

Maharadzs: Nem, nincs jelen szüntelenül. A megismerő az ismeret tárgyával együtt felkel és lenyugszik. Az, amiben a megismerő és a megismert egyaránt felkel és lenyugszik, túl van az időn. A mindig vagy örökké szavak itt nem megfelelőek.

K: Az álomban nem létezik megismert dolog, sem megismerő. Mi az, ami ekkor érzékennyé vagy receptívvé teszi a testet?

M: Nem állíthatod bizonyosan, hogy a megismerő nincs jelen. A gondolatok és a dolgok megtapasztalása az, ami hiányzik, ez minden. Viszont a tapasztalat hiánya maga is tapasztalat. Olyan, mint mikor belépsz egy sötét szobába, és azt mondod: „nem látok semmit”. Aki születésétől fogva vak, nem tudja mit jelent a sötétség. Ugyanígy, a megismerő az, aki tudja, hogy nem ismer. Az álom nem más, mint egy szünet az emlékezetben. Az élet megy tovább.

K: És mi a halál?

M: Egy adott test megváltozik egy élő folyamatban. Befejeződik az épülés, és elkezdődik a lebomlás.

K: De mit történik azzal, aki megismer? A test eltűnésével eltűnik a megismerő is?

M: Eltűnik, ha eljön a halál, úgy, ahogy megjelent a születéskor.

K: És semmi sem marad?

M: Az élet marad. A tudatnak szüksége van egy hordozóra és egy eszközre, hogy megnyilvánuljon. Amikor az élet létrehoz egy másik testet, létrejön egy másik megismerő.

K: Létezik valamilyen oksági kapcsolat a testbeli megismerők és a testbeli elmék között, amelyek egymást követik?

M: Igen, létezik valami, amit memória-testnek vagy okozati testnek nevezhetünk, a rögzítése mindannak, amit gondoltunk, akartunk és csináltunk. Olyan, mint egy összegyűjtött képekből alkotott felhő.

K: Mit jelent az az érzés, hogy elszigetelten létezünk?

M: Az egyetlen valóság visszatükröződése egy elkülönült testben. Ebben a tükröződésben a határost és a határtalant összetévesztik, és azonosnak hiszik. A jóga célja ennek a zavarnak az eloszlatása.

K: A halál nem oszlatja el ezt a tévedést?

M: A halállal csak a test hal meg. Az élet nem hal meg, sem a tudat, sem a valóság. És az élet sohasem olyan eleven, mint a halál után.

K: De lehetséges, hogy valaki újjászülessen?

M: Ami megszületett, meg kell hogy haljon. Csak ami nem született, az halhatatlan. Találd meg azt, ami sohasem alszik és sohasem ébred fel, amelynek halovány tükröződése csupán a mi „én” érzésünk.

K: Mit tegyek, hogy megvalósítsam ezt a felfedezést?

M: Mit teszel, ha fel akarsz fedezni valamit? Elmédet és szívedet folyamatosan arra a dologra összpontosítod. Kell hogy létezzen egy eleven érdeklődés éppúgy, mint egy fenntartott emlékezés. Észben tartani azt, amire emlékezned kell, ez a siker titka. Úgy jutsz el ehhez, ha lelkiismeretes vagy.

K: Azt akarod mondani, hogy elegendő pusztán akarni a felfedezést? Bizonyosan szükség van képességekre és lehetőségekre egyaránt.

M: Mindezek megjönnek a lelkiismeretességgel együtt. Viszont különösen fontos, hogy mentes légy az ellentmondásoktól. A cél és az út nem lehetnek különböző szinten, az élet és a fény nem veszhetnek össze, a viselkedés nem lehet árulója a meggyőződésnek. Nevezheted ezt becsületességnek, egységnek, teljességnek. Nem kell hátrálnod, pusztítanod, gyökereket kitépned, feladnod a meghódított területet. Az elhatározás szilárdsága és a becsületesség a keresésben elvezetnek majd a célodhoz.

K: Az állhatatosság és a becsületesség adományok, ez egyértelmű. Bennem ezeknek a nyoma sincs meg.

M: Minden megjön majd, ahogy haladsz. Előbb tedd meg az első lépést. Minden áldás belülről jön. Fordulj befelé. Az „én vagyok”-ot ismered. Légy együtt ezzel az érzéssel minden időben, ami a rendelkezésedre áll, amíg már természetes módon fordulsz majd felé. Nincs ennél könnyebb és egyszerűbb út.

A meditáció

Kérdező: A mesterek mind azt tanácsolják hogy meditáljunk. Mi a meditáció célja?

Maharadzs: Mi jól ismerjük az érzékek és a tettek külső világát, viszont a gondolatok és érzések belső világáról nagyon keveset tudunk.

A meditáció célja, hogy tudatosítsuk és megismerjük belső életünket. A végső cél pedig az, hogy eljussunk az élet és a tudat forrásához.

Véletlenül, a meditáció gyakorlása mélyen befolyásolja a természetünket. Mi szolgái vagyunk mindannak, amit nem ismerünk, és uraljuk azt, amit ismerünk. Bármelyek is legyenek, azokat a hibákat vagy gyengeségeket, amelyeket felfedezünk magunkban, és amelyek okát és hatásait megértjük, uralni fogjuk épp azért mert ismerjük őket. A nem tudatos eltűnik, ha tudatosítjuk. A tudattalan felolvadása energiát szabadít fel. Az elme jól érzi magát, és megnyugszik.

K: Mire jó egy nyugodt elme?

M: Mikor az elme nyugodt, felismerhetjük önmagunkat, mint a tiszta tanút. Visszavonulunk a tapasztalatból és annak megtapasztalójából is, és távol maradunk a tiszta tudatban, amely a kettő között és azokon túl van. A személyiség, amely az ön-azonosításra épül, arra, hogy azt képzeled, valami vagy: „én ez vagyok, én az vagyok”, tovább is létezik, de csupán az objektív világ egy részeként. Nem azonosul többé a tanúval.

K: Amennyire én észrevettem, az életem több szinten folyik, és az élet minden szinten energiát igényel. Az Önvaló, természeténél fogva, minden dologban örömét leli, energiái pedig a külső világ felé áramlanak. Vajon nem az a meditáció célja, hogy ezeket az energiákat megtartsa a legmagasabb szinteken, vagy hogy visszatartsa, majd felfelé tolja őket, így fejlesztve a legfelsőbb szinteket?

M: Ez nem annyira a szintek, mint inkább a gunák (minőségek) kérdése. A meditáció szattvikus tevékenység, amelynek célja a tamasz (tehetetlenség), és radzsasz (hajtóerő) tulajdonságok teljes megszüntetése. A tiszta szattva (harmónia) a lustaságtól és a nyugtalanságtól való teljes megszabadulás.

K: Hogyan erősítsük és tisztítsuk a szattvát?

M: A szattva mindenkor tiszta és erős. Akárcsak a nap, amelyet elsötétíthetnek a felhők vagy a por, de ez csak az érzékelő szemszögéből van így. Ne a nappal foglalkozzatok, hanem a sötétség okaival.

K: Mi a szattva értelme?

M: Mi az igazság, a jóság, a harmónia, a szépség értelme? Mind önmagukért vannak. Önmaguktól és erőfeszítés nélkül megnyilvánulnak, amikor a dolgokat magukra hagyjuk, nem kötődünk hozzájuk, nem vágyunk rájuk, nem utasítjuk el őket, és nem rejtjük fogalmak mögé, hanem teljes tudatossággal megtapasztaljuk őket. Ez a tudatosság maga a szattva. Ő nem használja a dolgokat vagy az embereket – ő kiteljesít.

K: Lévén hogy a szattvát nem tehetem jobbá, ezután csak a radzsasz-szal és a tamasz-szal kell foglalkoznom? Mit jelent az, hogy foglalkozom velük?

M: Azt, hogy megfigyeled magadban a hatásokat, amelyeket rád gyakorolnak. Légy tudatában annak, hogyan működnek, figyeld meg hogyan fejeződnek ki gondolataidban, szavaidban és tetteidben; a szorításuk fokozatosan enyhülni fog, és feltárul majd a szattva tiszta fénye. Ez a folyamat nem nehéz, és nem is hosszú. Az állhatatosság a siker egyetlen feltétele.

Az elme

Kérdező: Léteznek látszólag hozzáértő emberek által írt érdekes könyvek, amelyek, ha mulandóságát nem is, de a világ illuzórikus voltát tagadják. Szerintük létezik egy rangsor a lények között a legalantasabbtól a legemelkedettebbig. A szervezet bonyolultsága mindegyik szinten megengedi, és tükrözi a tudat adott mélységű és intenzitású kibontakozását, anélkül, hogy létezne egy látható vagy elképzelhető tetőpont. Egyetlen legfelső törvény kormányoz mindent: a formák evolúciója a tudat növekedése és gazdagodása, és végtelen lehetőségeinek kibontakozása érdekében.

Maharadzs: Lehet hogy így van, lehet hogy nem. Ha így is állnak a dolgok, mindez csak az elme szempontjából van így. Az egész világegyetem (mahákadash) csak a tudatban (csíkadash) létezik, míg én az Abszolútban (paramákadash) létezem. A tiszta lényben megjelenik a tudat. A tudatban megjelenik és eltűnik a világ. Minden ami létezik én vagyok, minden ami létezik az enyém. Minden kezdet előtt és minden vég után: én vagyok. Minden bennem létezik, az „én vagyok”-ban, amely ott ragyog minden élő lényben. A nemlét is felfoghatatlan nélkülem. Bármi történjék is, nekem ott kell lennem, mint tanú, hogy szemléljem.

K: Miért tagadod a világ létezését?

M: Én nem tagadom a világot. Látom amint megjelenik a tudatban, amely minden ismert dolog összessége és az ismeretlen óriási halmaza.

Ami kezdődik és véget ér, egyszerű látszat. Mondhatjuk, hogy a világ megjelenik, de azt nem hogy van. A megjelenés tarthat nagyon hosszan egy adott időskálán, és lehet nagyon rövid egy másikon, végső soron ez ugyanaz a dolog. Mindaz, ami időhöz kötött pillanatnyi, és semmi valóságossága nincs.

K: Te biztosan olyannak látod a világot, amilyen valójában. Úgy tűnik elég normálisan viselkedsz.

M: Neked tűnik úgy. Ami a te esetedben a tudatosságod teljes mezejét kitölti, csak egy kis morzsát jelent az enyémben. A világ létezik, de csak egy pillanatig. Az emlékezeted az, ami miatt úgy gondolod, hogy a világ folyamatos. Ami engem illet, én nem az emlékezeten keresztül élek. Én olyannak látom a világot, amilyen: egy pillanatnyi látszat a tudatban.

K: A te tudatodban?

M: Az „én”, az „enyém”, de még az „én vagyok” fogalma is a tudatban található.

K: Ez azt jelenti, hogy a te „abszolút lényed” az öntudatlanság?

M: Az öntudatlanság fogalma csak a tudatban létezik.

K: Akkor honnan tudod, hogy a legfelső állapotban vagy?

M: Onnan, hogy benne vagyok. Ez az egyetlen természetes állapot.

K: Le tudnád írni, milyen?

M: Csak tagadáson keresztül, úgy, mint ok nélkül valót, függetlent, semmihez sem kötődőt, osztatlant, összetettség nélkülit, megingathatatlant, megkérdőjelezhetetlent, erőfeszítéssel elérhetetlent. Bármely pozitív meghatározás az emlékezetből ered, ezért nem alkalmazható. És mégis, az állapotom bámulatosan jelenvaló és valóságos, így lehetséges, elérhető és megvalósítható.

K: Nem lehet, hogy örökké egy absztrakcióban merülsz el?

M: Az absztrakció értelmi és verbális, és eltűnik álomban vagy ájuláskor. Aztán megjelenik újra. Én a saját állapotomban (szvarúpa) vagyok, örökké és most. A múlt és jövő csak az értelemben léteznek – én most létezem.

K: A világ is most létezik.

M: Melyik világ?

K: A körülöttünk lévő világ.

M: Az a te világod, amely az elmédben van, nem az enyém. Mit tudsz te rólam, amikor szerinted még a beszélgetésünk is csak a te világodban létezik?

Semmi okod arra, hogy azt hidd, az én világom azonos a tiéddel. Az én világom valóságos, igazi, úgy, ahogy az érzékelhető, míg a tiéd megjelenik és eltűnik az elméd állapotától függően. A te világod valami idegen dolog, és te félsz tőle. Az én világom én magam vagyok. Én otthon vagyok.

K: Ha te vagy a világ, hogyan lehetsz ennek tudatában? Nem kell különböznie a tudat tárgyának és alanyának?

M: A tudatosság és a világ együtt jelennek meg és tűnnek el, így ugyanannak az állapotnak az arcai.

K: Amikor alszom én nem vagyok, de a világ folytatódik.

M: Honnan tudod?

K: Ébredéskor tudom meg. Az emlékezetem mondja meg.

M: Az emlékezet is az elme része. Az elme tovább él az álom állapotában.

K: De részben felfüggesztődik.

M: A világról alkotott képe viszont nem változik. Amíg az elméd jelen van, a tested és a világod is jelen vannak. A világod az elméd teremtménye: szubjektív, be van zárva az elmédbe, töredezett, időhöz kötött, személyes, az emlékezet szálán függ.

K: A tiéd is ilyen?

M: Ó, nem! Én a valóságos dolgok világában élek, míg a tiéd az elképzelt dolgok világa. A te világod személyes, privát, meg nem osztható, csak a tiéd és senki másé. Senki sem léphet be, hogy úgy lásson, ahogy te látsz, hogy úgy halljon, ahogy te hallasz, hogy érezze az érzéseidet és gondolja a gondolataidat. A világodban igazán egyedül vagy, bezárva egy állandóan változó álomba, amelyet egyenesen életnek tekintesz.

Az én világom nyitott, mindenkivel közös, mindenki számára elérhető. Az én világomban közösség van, áthatoló erő, szeretet, igazi minőség. Az egyén önmagában teljes. Minden egy, és az Egység a minden.

K: Tele van a te világod is dolgokkal és emberekkel, akárcsak az enyém?

M: Nem, az saját magammal van tele.

K: De látsz és hallasz, mint mi, ugye?

M: Igen, úgy tűnhet, hogy hallok és látok, hogy beszélek és cselekszem, de nálam mindez olyan természetesen történik, ahogy nálad az emésztés és az izzadás. Az elme-test gépezetnek gondja van minderre, de engem kihagy belőle. Ahogyan te nem viselsz gondot arra, hogyan nő a hajad, ugyanúgy én nem viselek gondot a szavaimra és tetteimre. Azok egyszerűen csak történnek, és engem nem érintenek, mert az én világomban soha semmi sem zajlik összevissza.

Az Önvaló az elmén túl van

Kérdező: Gyermekkoromban elég sűrűn átéltem a tökéletes boldogság állapotait, amelyek az extázist súrolták . Később ezek elmúltak, de mióta Indiába jöttem újra visszatértek, különösen mióta veled találkoztam. Mégis, ezek az állapotok, bármily csodálatosak is, nem tartósak. Megjelennek és elmúlnak, és nem tudni mikor térnek vissza.

Maharadzs: Hogy lehetne valami állandó egy elmében, amely nem állandó?

K: Állandóvá tehetném az elmémet?

M: Hogy lehetne képes egy változékony elme arra, hogy önmagát állandóvá tegye? Természetesen nem képes. Az elme természete szerint el-eltéved. Minden, amit tehetsz, az, hogy a tudatod fókuszát az elmén túlra helyezed át.

K: Ezt hogy lehet megtenni?

M: Utasíts vissza minden gondolatot, egyet kivéve: az „én vagyok” gondolatát. Az elme kezdetben fellázad majd, de türelemmel és kitartással elérhető, hogy megadja magát, és elcsendesedjen. Amint csendessé válsz, a dolgok elkezdenek önmaguktól, teljesen természetes módon történni, a te bármiféle beavatkozásod nélkül.

K: Elkerülhetem valahogyan ezt a hosszadalmas csatát az elmémmel?

M: Igen, elkerülheted. Annyit kell tenned, hogy úgy éled az életed, ahogy jön, de telve elevenséggel és éberséggel, hagyva, hogy minden történjen, ahogy történik, a természetes dolgokat természetes úton végezve, szenvedve és megvidámodva – ahogy az élet éppen hozza. Ez is egy út.

K: Nos, akkor akár meg is nősülhetek, gyerekeim is lehetnek, belekezdhetek egy üzletbe… ahhoz, hogy boldog legyek.

M: Persze. Lehetsz boldog vagy lehetsz boldogtalan, tedd, ahogy jónak látod.

K: Én szeretnék boldog lenni.

M: A valódi boldogság nem található meg a változó és az idővel elmúló dolgokban. Az élvezet és a fájdalom kérlelhetetlenül váltják egymást. A boldogság az Önvalóból ered, és csak az Önvalóban található meg.

Találd meg valódi Énedet (szvarúpa) és minden más eljön majd ezzel együtt.

K: Ha a valódi Énem béke és szeretet, miért vagyok ennyire nyugtalan?

M: Nem a valódi lényed nyugtalan, hanem annak az elmében való tükröződése jelenik meg így, mivel az elme maga nyugtalan. Akárcsak a hold tükröződése a szél által felborzolt vízfelszínen. A vágy szele felborzolja az elmét, az „én” pedig, amely nem más, mint az Önvaló tükröződése az elmében, változékonynak tűnik. De mindezen fogalmak, mint mozgás, nyugtalanság, élvezet, fájdalom, mind az elmében léteznek. Az Önvalód az elmén túl lakozik, teljes tudatossággal, de gondok nélkül.

K: Hogyan juthatok el hozzá?

M: Te vagy az Önvaló, itt és most. Hagyd békén az elmédet, maradj teljesen tudatos és nyugodt, és rájössz majd, hogy ébernek lenni, anélkül, hogy kötődnél, szemlélve az eseményeket, ahogy jönnek és mennek, ez a te valódi természeted.

K: Melyek még a tulajdonságai?

M: A tulajdonságok szám szerint végtelenek. Ismerd fel egyiket, és mindet felismered.

K: Mondj valamit, ami segít nekem.

M: Te tudod a legjobban, mire van szükséged.

K: Nyugtalan vagyok. Hogyan nyerhetem el a békét?

M: Minek neked a béke?

K: Hogy boldog legyek.

M: Most nem vagy boldog?

K: Nem, nem vagyok.

M: Mi tesz boldogtalanná?

K: Az enyém, amit nem akarok, és azt akarom, ami nem az enyém.

M: Miért nem fordítod meg: akard, ami a tiéd, és ne érdekeljen, ami nem a tiéd?

K: Arra vágyom, ami kellemes, és nem akarom, ami fájdalmas.

M: Honnan tudod, mi a kellemes és mi nem?

K: A korábbi tapasztalataimból, természetesen.

M: Az emlékeid által vezetve kerested mindazt, ami kellemes, és kerülted mindazt, ami kellemetlen. Sikerült?

K: Nem, nem sikerült. A kellemes nem tartós. A fájdalom újra megjelenik.

M: Melyik fájdalom?

K: Az élvezet utáni vágy, a félelem a fájdalomtól, mindkettő a szenvedés egy-egy formája. Létezik vajon a tökéletes élvezet állapota?

M: Minden élvezetnek, legyen az fizikai vagy mentális, szüksége van egy eszközre. Mind a fizikai, mind a mentális eszközök anyagi természetűek, így elfáradnak és elhasználódnak. Az általuk kínált élvezetek szükségszerűen behatároltak az intenzitás és az időtartam szempontjából. Te vágysz rájuk, mert szenvedsz. Másrészt, épp az élvezet keresése a szenvedés oka. Ez egy ördögi kör.

K: Képes vagyok meglátni azt, hogy mindez hogyan működik, de nem látom a kivezető utat.

M: Épp a működés vizsgálata mutatja meg az utat. Végső soron a zavar csak az elmédben létezik, amely mindeddig sohasem lázadt fel a zavar ellen, és sohasem szállt szembe vele. Az elme csak a fájdalom ellen lázadt fel.

K: Tehát minden, amit tehetek, hogy zavarodott maradok?

M: Légy éber. Kérdezz, figyelj, vizsgálj, tanulj meg mindent a zavarodottságról, arról, hogy hogyan működik, mit tesz veled és másokkal. Amint megérted a zavart, szabaddá válsz vele szemben.

K: Ha magamba nézek, azt látom, hogy a leghőbb vágyam egy emlékmű létrehozása, olyasvalami teremtése, ami túlél engem. Amikor egy otthonra gondolok, feleségre és gyermekekre, az is azért van, mert mindezek szintén egy időtálló, szilárd bizonyságot jelentenek a számomra.

M: Rendben, építs egy emlékművet. Hogyan szeretnéd megvalósítani?

K: Nincs jelentősége, mit építek, amíg valami tartósról van szó.

M: Semmi kétség, te magadon is látod, hogy semmi sem állandó. Minden elhasználódik, összeomlik, feloszlik. Még a föld is, amire építesz, beomlik. Mit építhetnél, ami mindent túlél?

K: Az értelem és a szavak szintjén én megértem, hogy minden mulandó. Mégis, a szívem állandóságot kíván. Valami időtállót szeretnék alkotni.

M: Akkor valami időtállóból kell építkezned. Mivel rendelkezel, ami időtálló? Sem a tested, sem az elméd nem tartósak. Máshol kell keresned.

K: Az örök után sóvárgok, de nem találom sehol.

M: Vajon nem vagy te magad örök?

K: Megszülettem és meghalok.

M: Állíthatod vajon b izonyossággal, hogy nem léteztél a születésed előtt, és mondhatod vajon, amikor meghaltál: „már nem létezem”? Nincs saját tapasztalatod, amely alapján azt mondhatod, nem létezel. Csak azt mondhatod: „én vagyok”. Mások sem mondhatják neked, hogy te nem vagy.

K: Az álom idején nincs semmiféle „én vagyok”.

M: Mielőtt effajta kategorikus kijelentéseket tennél, vizsgáld meg alaposan az ébrenléti állapotodat. Hamarosan felfedezed, hogy tele van lyukakkal, amikor az elme kiürül. Vedd észre, milyen kevés dologra emlékszel vissza, akkor is, amikor ébren vagy. Nem mondhatod, hogy nem voltál tudatodnál az alvás idején. Egyszerűen csak nem emlékszel. Egy lyuk a memóriában nem jelent szükségképpen egy lyukat a tudatosságban.

K: Lehetséges vajon, hogy emlékezzek a mély álom állapotára?

M: Hát persze! Kiküszöbölve a figyelmetlenségi időszakokat az ébrenlét idején, fokozatosan megszűnik majd a figyelmetlenség hosszú szakasza, amelyet álomnak nevezel. Teljesen tudatában leszel annak, hogy alszol.

K: Mégis, az állandóság, a személyiség folyamatosságának problémája még nem oldódik meg.

M: Az állandóság csak egy fogalom, amelyet az idő hatása szül. Az idő, a maga részéről az emlékezettől függ. Az állandóság alatt te egy vég nélküli idő során is tartós emlékezetet értesz. Te örökéletűvé szeretnéd tenni az elmét, ami nem lehetséges.

K: Akkor mi az, ami örök?

M: Az, ami nem változik az idővel. Te nem tehetsz örökéletűvé valamit, ami mulandó, csak azt, ami változatlan. Csak az lehet örök.

K: Én tisztában vagyok az általános értelmével mindannak, amit mondasz. Nem sóvárgok több tudásra. Én csak békét akarok.

M: A tiéd lehet mindaz a béke, amire vágysz, csak kérned kell.

K: Én kérem.

M: Egy megosztatlan szívvel kell kérned, és teljes életet kell élned.

K: Hogyan?

M: Különülj el mindattól, ami az elmédet nyugtalanná teszi. Távolíts el mindent, ami a békédet megzavarja. Ha békét szeretnél, érdemeld ki.

K: Bizonyosan, mindenki megérdemli a békét.

M: Csak azok érdemlik meg, akik nem zavarják meg.

K: Mivel zavarom én meg a békét?

M: Azzal, hogy a vágyaid és a félelmeid rabja vagy.

K: Akkor is, ha azok jogosak?

M: Az érzelmi reakciók, amelyek tudatlanságból, vagy figyelmetlenségből születnek, sohasem jogosak. Legyen világos elméd és tiszta szíved. Mindaz, amire szükséged van, az, hogy nyugodt és éber légy, és kutasd valódi természetedet.

Ez az egyetlen út a békéhez.

Az emlékezet válaszai

Kérdező: Egyesek azt mondják, hogy a világot teremtették. Mások szerint mindig is létezett, és örökké változásoknak lesz alávetve. Egyesek szerint örök törvények szerint működik, mások az okságot is tagadják. Egyesek azt mondják, hogy a világ valóságos. Mások azt, hogy valójában nem létezik.

Maharadzs: Melyik világról beszélsz?

K: Az általam érzékelt világról, természetesen.

M: A világ, amelyet te érzékelni vagy képes, valóban nagyon kicsiny. És teljes mértékben magánjellegű. Tekintsd úgy, mint álmot, és vess véget neki.

K: Hogy tekinthetném álomnak? Egy álom nem tartós.

M: Ahogy a te kicsinyke személyes világod sem az.

K: Végső soron az én kis világom is része a teljes világnak.

M: Nem lehet, hogy a teljes világ eszméje is a te személyes világod része? A világegyetem nem jön, hogy megmondja neked, te a része vagy. Te találtál ki egy teljességet, amely téged is tartalmaz. Tulajdonképpen mindaz, amit ismersz, csak a saját személyes világod, bármilyen jól is kicsinosítottad elképzeléseiddel és várakozásaiddal.

K: Bizonyos, hogy amit érzékelünk, nem képzelődés.

M: Mi más lenne? Az érzékelés felismerést jelent, ugye? Valami egészen szokatlant lehet érezni, de nem lehet érzékelni. Az érzékelés magában foglalja az emlékezetet.

K: Egyetértek, de az emlékezet nem változtatja illúzióvá.

M: Érzékelés, képzelet, elvárás, illúzió – mind az emlékezeten alapulnak. Alig létezik egy határvonal közöttük. Továbbá, ezek fokozatosan egymásba is átalakulnak. Mindezek az emlékezet válaszai.

K: Mégis, az emlékezet ott van, hogy igazolja a világom valóságosságát.

M: Vajon mennyi mindenre emlékszel? Próbáld meg leírni mit gondoltál, mondtál és tettél a múlt hónap harmincadikán.

K: Valóban, csak egy lyuk van a memóriámban.

M: Valójában azért nem olyan rossz a helyzet. Nagyon is sok mindenre emlékszel – a nem tudatos emlékezet teszi a világot, amelyben élsz, annyira ismerőssé.

K: Elismerem, hogy a világ, amelyben élek szubjektív és részleges. De mi a helyzet veled? Milyen világban élsz te?

M: Az én világom épp olyan, mint a tiéd. Látok, hallok, érzek, gondolok, beszélek és cselekszem egy általam érzékelt világban, akárcsak te. Ellenben számodra ez mindent jelent, számomra viszont majdnem semmit sem jelent. Annak ismeretében, hogy a világ egy rész belőlem, én nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, mint te az ételnek, amit megeszel. Mialatt elkészíted és megeszed, az étel tőled különálló, és az elméd vele foglalkozik. Amint azonban lenyeled, már nem vagy tudatában, megfeledkezel róla. Én bekebeleztem a világot, és többé nincs szükségem arra, hogy gondoljak rá.

K: Nincs szó arról, hogy ezáltal teljesen megszabadulsz a felelősségtől?

M: Hogy lehetne? Hogyan árthatok valaminek, ami egy velem? Ellenkezőleg, anélkül, hogy gondolnék rá, bármi, amit teszek, a világ javára válik. Épp úgy, ahogy a test tudattalanul rendbehozza magát, úgy én is szünet nélkül cselekszem, hogy rendbehozzam a világot.

K: Mindezzel együtt, tudatában vagy te a világ határtalan szenvedésének?

M: Természetesen, sokkal jobban, mint te.

K: És, mit teszel?

M: A Mindenható szemein át tekintek rá, és úgy találom, hogy minden rendben van.

K: Hogy mondhatod, hogy minden rendben van? Nézd a háborúkat, a kizsákmányolást, az ellenséges és kegyetlen harcot az emberek és az államok között.

M: Mindezt a szenvedést az ember hozta létre, és az ember hatalmában áll, hogy véget vessen neki. A Mindenható azzal segít, hogy szembesíti az embert tetteinek eredményeivel, kérve, hogy állítsa vissza az egyensúlyt. A Karma törvénye az igazság érdekében működik. Ez Isten támogató keze.

Kapaszkodj az „én vagyok”-ba

Kérdező: Előfordul, hogy örülsz, vagy szomorú vagy? Ismered az örömöt és a szenvedést?

Maharadzs: Nevezd őket ahogy akarod. Számomra nem mások, mint az elme állapotai, de én nem vagyok az elme.

K: A szeretet az elme állapota?

M: Attól függ, mit értesz szereteten. A vágy természetesen az elme állapota, de az Önvalóval való egység megvalósítása az elmén túl van. Számomra semmi sem létezik a maga erejéből. Minden Önvaló, minden én vagyok. Látni magamat mindenben, és mindent önmagamban, ez bizonyosan szeretet.

K: Ha valami kellemeset látok, vágyom rá. Ki vágyik rá? Az Önvaló vagy az elme?

M: A kérdés hibás. Nem létezik semmiféle „ki”. Létezik vágy, félelem, harag, és az elme azt mondja: ez én vagyok, ez az enyém. Nem létezik semmiféle dolog, amit „én”-nek vagy „az enyém”-nek nevezhetnénk. A vágy az elme állapota, amit az elme érzékel és aminek az elme ad nevet. Elme nélkül, amely érzékel és elnevez, vajon hol van a vágy?

K: Létezhet olyasvalami, ami érzékel, anélkül, hogy elnevezne?

M: Persze. A névadás az elmén kívül nem létezik, míg az érzékelés a tudat maga.

K: Akkor mi történik, ha valaki meghal?

M: Semmi sem történik. Valami semmivé válik. Semmi sem volt, semmi sem marad.

K: Biztosan léteznie kell valami különbségnek élő és halott között. Te úgy beszélsz az élőről, mintha halott lenne, és a halottról, mintha élő.

M: Miért izgatod magad egy ember halála miatt, miközben kevéssé érdekelnek a milliók, akik naponta meghalnak? A teljes világegyetem minden pillanatban visszahúzódik és kiárad – miért sírnék emiatt? Egy dolog nagyon világos számomra: minden, ami létezik, él és mozog, a tudatban létezik, én viszont ebben a tudatban, és azon túl létezem. Benne létezem, mint tanú. Azon túl létezem, mint Lény.

K: Biztosan érdekel, ha a gyermeked beteg, nem így van?

M: Nem aggodalmaskodom. Csak megteszem, ami szükséges. Nem aggódom a jövő miatt. Természetem lényege egy megfelelő válasz bármely helyzetre. Nem állok meg, hogy átgondoljam, mit tegyek. Cselekszem, és továbbmegyek. Az eredmények nem hatnak rám. Még az sem érdekel, jók-e vagy rosszak. Akárhogyan is, léteznek. Ha visszatérnek, újra szembenézek velük. Vagy, inkább megtörténik, hogy szembenézzek velük. A szándék érzése nem létezik semmiben, amit teszek. A dolgok történnek, ahogy történnek, nem azért mert én teszek ezért valamit, hanem egyszerűen, mert én vagyok.

Valójában soha semmi sem történik. Amikor az elme zavart, Síva táncát járja, úgy, ahogy a tó fodrozódó vize egy táncoló holdat mutat. Mindez csupán a téves gondolatok létrehozta látszat.

K: Te biztosan sok dolognak a tudatában vagy, és ennek megfelelően cselekszel. Egy gyermekkel gyermekként bánsz, egy felnőttel felnőttként.

M: Ahogy a sós íz átjárja a hatalmas óceánt, és ahogy minden kis cseppje ugyanazt az ízt hordozza, éppúgy minden tapasztalat a valóság érzését adja számomra, saját lényem mindig friss megvalósításának érzését.

K: Létezem én a te világodban, ahogy te az enyémben?

M: Persze, te vagy és én is vagyok, de csupán mint pontok a tudatban. Semmik sem vagyunk a tudaton kívül. Legyen ez nagyon világos: a világ a tudat szálán függ – nincs tudat, nincs világ.

K: Sok pont létezik a tudatban. Vajon ugyanilyen sok világ létezik?

M: Vegyük például az álmot. Egy kórházban rengeteg beteg lehet, mindenki alszik és mindenki a saját különálló, személyes, jelentéktelen és befolyásolhatatlan álmát álmodja. Az összes álomban egyetlen közös tényező létezik: a betegség. Hasonlóan, mi különváltunk a való világ közös megtapasztalásának megélésében, és bezártuk magunkat a vágyak és félelmek, képzelgések és gondolatok, eszmék és felfogások felhőjébe. Mindez teljesen egyéni.

K: Ezt értem, de mi lehet az oka a személyes világok ilyen óriási sokféleségének?

M: A sokféleség nem olyan nagy. Minden álom átfed egy közös világban. Adott mértékben ezek – az álmok és a világ – kölcsönösen befolyásolják és alakítják egymást. Az alapvető egység mindezek ellenére működik. Mindennek az alapja az önmagunkról való elfeledkezés, az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk.

K: Ahhoz, hogy felejts, előbb tudnod kell valamit. Vajon tudtam, ki vagyok mielőtt elfelejtettem?

M: Persze. Az önmagadról való elfeledkezés az önismeretből indul. A tudatosság és a tudattalanság ugyanazon élet két arca. Együtt léteznek. Hogy megismerd a világot, elfeledkezel önmagadról – hogy megismerd önmagad, elfeledkezel a világról.

Végső soron mi a világ? Emlékek egyszerű gyűjteménye. Kapaszkodj bele egyetlen dologba, csak ez számít: ragaszkodj az „én vagyok”-hoz, és hagyj el minden mást. Ez a szádhana. Az önmegvalósításban nincs semmi, amihez ragaszkodj, és semmi, amit elfeledj. Minden tudott, semmi sem emlék.

K: Mi az oka annak, hogy elfeledkezünk önmagunkról?

M: Nincs semmiféle ok, mivel nincs semmiféle elfeledkezés sem. Az elme állapotai egymást követik, és mindegyik eltörli az előző legapróbb nyomát is. Az önmagunkra való emlékezés egy elmeállapot, az önmagunkról való megfeledkezés egy másik. Ezek váltják egymást, akárcsak a nappal és az éjszaka. A valóság túl van mindkettőn.

K: Léteznie kell egy különbségnek a felejtés és a nem-ismerés között. A nem ismerésnek nincs semmiféle oka, a felejtés viszont feltételezi az előzetes ismeretet, és a felejtés hajlamát vagy képességét. Elfogadom, hogy nem vizsgálhatom a nem-ismerés okát, de a felejtésnek kell hogy legyen valami oka.

M: Nem létezik nem-ismerés. Csak a felejtés létezik. Mi a furcsa a feledésben? Elfelejteni valamit éppolyan egyszerű, mint emlékezni valamire.

K: Nem szerencsétlenség elfeledkezni önmagunkról?

M: Ugyanolyan rossz, mint folyamatosan emlékezni önmagadra. Létezik egy állapot, amely túl van a felejtésen és nem-felejtésen: a természetes állapot. Emlékezni, felejteni: ezek az elme állapotai, amelyeket gondolatok és szavak irányítanak.

Vegyük például a születést. Azt mondják, megszülettem. Nem emlékszem. Azt mondják, meghalok. Nem számítok rá. Mondhatod, hogy elfelejtettem, vagy hogy nincs képzelőtehetségem. De én egyszerűen nem emlékezhetek olyasvalamire, ami sohasem történt meg, sem nem számítok arra, ami egyértelműen lehetetlen. A testek megszületnek, a testek meghalnak, de mit jelent mindez számomra? A testek megjelennek és eltűnnek a tudatban, a tudat pedig bennem gyökerezik. Én vagyok az élet, az elme és a test pedig az enyémek.

K: Azt mondod, hogy a világ alapja a magunkról való megfeledkezés. Ahhoz, hogy felejtsek, el kell felejtenem emlékezni. Vajon mire feledkeztem el emlékezni? Én nem felejtettem el, hogy vagyok.

M: Ez az „én vagyok” is lehet az illúzió része.

K: Hogy lehetne? Te nem tudod bebizonyítani nekem, hogy én nem vagyok. Még akkor is, amikor úgy hiszem, hogy nem létezem, akkor is létezem.

M: A valóságot nem lehet bizonyítani, sem cáfolni. Az elmén belül nem lehetséges, az elmén túl nincs rá szükség. A valóságban a „mi valóságos?” kérdés fel sem tevődik. A megnyilvánult (sagúna) és megnyilvánulatlan (nirgúna) nem különböznek.

K: Ebben az esetben minden valóságos.

M: Én vagyok minden. Bennem minden valóságos. Rajtam kívül semmi sem valóságos.

K: Én nem érzem, hogy a világ egy tévedés következménye lenne.

M: Csak egy alapos vizsgálat után mondhatod ezt, nem előtte. Természetesen, mikor képes vagy a megkülönböztetésre, és félreteszel mindent, ami ál, ami marad, a valóság.

K: De marad egyáltalán valami?

M: Hát persze, marad a valóság. De ne hagyd magad félrevezetni a szavaktól.

K: Ősi idők óta, számtalan születés során, én építem, jobbá és szebbé teszem a világomat. Ez a világ nem tökéletes, de nem is valótlan. Ez egy folyamat.

M: Tévedsz. A világ nem létezik rajtad kívül. Egyik pillanatban sem más, mint saját magad tükröződése. Te teremted, te pusztítod el.

K: Aztán újrateremtem, jobb formában.

M: Ahhoz, hogy jobbá tedd, igazolnod kell a megalapozatlanságát. Meg kell halnod, ahhoz, hogy élj. Nincs újjászületés, csak a halálon keresztül.

K: A te világod lehet, hogy tökéletes. Az én személyes világom fejlődik.

M: A személyes világod önmagában nem létezik. Nem más, mint a valóság behatárolt és torz képe. Nem a világ szorul fejlesztésre, hanem a látásmódod.

K: Te milyennek látod a világot?

M: Olyan, mint egy színpad, amelyen a világ egy drámáját játsszák. Az előadás minősége mindaz, ami számít. Nem az, hogy mit mondanak és tesznek a színészek, hanem az, ahogyan mondják és ahogyan teszik.

K: Nekem egyáltalán nem tetszik ez a játék kép. Inkább az építkezés hasonlatot használnám, ahol mi vagyunk az építők.

M: Túl komolyan veszed a dolgokat. Mi a gond a játékkal? Csak addig rendelkezel egy céllal, amíg nem vagy teljes (purna). Mindaddig a megvalósítás, a tökéletesség jelenti a célt, de amint eléred a teljességet, a tökéletes egységet belül és kívül egyaránt, akkor egyszerűen csak örülsz a világegyetemnek. Már nem munkálkodsz rajta. Az egységet nélkülözők szemében úgy tűnik, hogy keményen dolgozol, de ez az ő illúziójuk. A sportolók látszólag hatalmas erőfeszítéseket tesznek, mindazonáltal, egyedüli hajtóerejük a játék és az előadás.

K: Azt akarod mondani, hogy Isten csupán szórakozik, és hogy tettei céltalanok?

M: Az Isten nem csupán igazság és jóság, hanem szépség is (szátjám-sívám-szundárám). Ő a szépséget a teremtés öröméből teremti.

K: Rendben, akkor viszont a szépség a célja.

M: Miért vonod be mindenáron a célt? A cél változást, mozgást feltételez, a tökéletlenség érzetét. Istennek nem célja a szépség, minden, amit létrehoz, szép. Mondanád, vajon, hogy egy virág megpróbál szép lenni? Hiszen természete szerint szép. Hasonlóan, Isten maga a tökéletesség, nem pedig törekvés a tökéletességre.

K: A szépségben válik valóra a cél.

M: Mi szép? Bármi, amit tökéletes boldogságban érzékelsz, szép. A boldogság a szépség lényege.

K: Beszélsz a Szat-Csit-Ánandá-ról (tiszta lét, tiszta tudat, tiszta boldogság). Az, hogy létezem, egyértelmű. Az, hogy ismerek, egyértelmű. De az, hogy boldog lennék, egyáltalán nem egyértelmű. Hová tűnt a boldogságom?

M: Légy teljesen tudatában saját lényednek, és teljesen tudatos módon a boldogság állapotában találod majd magad.

Mivel eltávolítod az elmédet önmagadtól, és hagyod, hogy mindannál időzzön, ami nem vagy, elveszíted a jólét, a jól-lét érzését.

K: Két út áll előttünk: az erőfeszítés útja (jóga márga) és a könnyű út (jóga bhóga). Mindkettő ugyanazon célhoz vezetnek, a megszabaduláshoz.

M: Miért nevezed a bhógát útnak? Hogy érhetnéd el a tökéletességet erőfeszítés nélkül?

K: Az, aki tökéletességre jutott a lemondásban (jógi) felfedezi a valóságot. Az, aki tökéletességre jutott az örömben (bhógi), szintén eljut hozzá.

M: Hogy volna ez lehetséges? Nem mondanak ellent egymásnak?

K: Az ellentétek találkoznak. Nehezebb tökéletes bhógi-nak lenni, mint tökéletes jógi-nak. Én alázatos ember vagyok, és nem bocsátkozhatom értékítéletekbe. Végső soron mind a bhógi, mind a jógi a boldogságot keresi. A jógi állandóvá szeretné tenni, míg a bhógi megelégszik az időszakos, mulandó formájával. Sokszor a bhógi nagyobb erőfeszítéseket tesz, mint a jógi.

M: Mi a boldogságod értéke, ha törekedned, küzdened kell azért, hogy elérd? A valódi boldogság spontán, és erőfeszítés nélküli.

K: Minden lény a boldogságot keresi. Csak az eszközök különböznek. Egyesek belül keresik, őket jógiknak nevezzük, mások kívül keresik, ők arra lettek ítélve, hogy bhógi-k legyenek. Mégis, egyiknek szüksége van a másikra.

M: Az élvezet és a fájdalom váltakoznak. A boldogság az, amelyet nem ingathat meg semmi.

Valami, amit kereshetsz, és megtalálhatsz, nem valóságos. Találd meg, amit sohasem veszítettél el, találd meg az elidegeníthetetlent.

 

Minden önmagától történik

Kérdező: Vajon egy dzsnyání meghal?

Maharadzs: Ő túl van életen és halálon. Amit mi elkerülhetetlennek tartunk – megszületni és meghalni – számára csupán a mozgás kifejeződése abban, ami mozdulatlan, a változásé abban, ami változatlan, a végesé abban, ami végtelen.

Egy dzsnyání számára egyértelmű, hogy semmi sem születik és semmi sem hal meg, semmi sem tartós, és semmi sem változik. Minden olyan, amilyen – örök.

K: Azt mondod, hogy egy dzsnyání túl van a dolgokon. Min van túl? A tudáson?

M: A tudásnak is megvan a maga hajnala és alkonya. A tudat belép a létezésbe, majd visszavonul. Ez megtörténik minden egyes nap, és megfigyelhető bármelyik pillanatban. Mindnyájan tudjuk, hogy néha tudatosak vagyunk, néha nem. Amikor nem vagyunk tudatosak, ez az öntudatlanság sötétségnek, vagy üres térnek tűnik számunkra.

Egy dzsnyání viszont tudja, hogy ő nem tudatos és nem is öntudatlan, hanem csupán éber. Olyan, aki tanúja az elme három állapotának, és azok tartalmának.

K: Mikor kezdődik ez a tanú állapot?

M: Egy dzsnyání számára semminek nincs kezdete vagy vége. Ahogy a só feloldódik a vízben, úgy oldódik fel minden a tiszta létezésben.

A bölcsesség mindig is tagadja a valótlant, viszont a valótlant meglátni, az az igazi bölcsesség. Ami ezen túl van, az már ki nem fejezhető.

K: Én meg vagyok róla győződve, hogy „én vagyok a testem”. Belátom, hogy olyan emberként mondom ezt, aki híján van a bölcsességnek. De mondd, mikor kezdődött az, hogy testnek érezted magad, test-elmének, elme-testnek vagy épp tiszta elmének?

M: Nem lehet a tudat kezdetéről beszélni. Maga a kezdet és az idő fogalma is a tudaton belül található. Hogy érdemben beszélhess valaminek a kezdetéről, ki kell lépned abból a valamiből. És abban a pillanatban, amikor kiléptél, rájössz, hogy ilyen dolog nincs, és nem is volt soha. Csak a valóság létezik, amely nélkül egyetlen „dolognak” sincs saját léte. Ahogyan a hullámok elválaszthatatlanok az óceántól, úgy a teljes létezés a lényünkben gyökerezik.

K: Amit tulajdonképpen kérdezni akarok tőled, itt és most, az az, hogy mikor jelent meg az „én vagyok a testem” érzés? A születésemkor? Vagy ma reggel?

M: Most.

K: De én emlékszem rá, hogy tegnap is megvolt!

M: A tegnapi nap emléke is csak most lehet.

K: Nem lehet kétséges a tény, hogy én időben létezem. Van múltam és jövőm.

M: Így képzeled te – most.

K: Kellett hogy legyen egy kezdet.

M: Most.

K: És mit mondasz a végről?

M: Aminek nincs kezdete, nem lehet vége sem.

K: De én tudatában vagyok annak, amit kérdeztem.

M: Egy hamis kérdésre nem lehet válaszolni. Azt csak látni lehet, mint hamisat.

K: Számomra ez valós.

M: Mikor tűnik valósnak? Most.

K: Igen, számomra teljesen valós – most.

M: Mennyire lehet valós a kérdésed? Az az elméd állapota. Az elme egyetlen állapota sem lehet valóságosabb, mint maga az elme. Vajon az elme valóságos? Hiszen nem más, mint állapotok halmaza, amelyek közül mindegyik átmeneti. Hogyan is tekinthetnénk valóságosnak a mulandó állapotok sorozatát?

K: Ahogy gyöngyszemek a gyöngysorban, az események egymást követik, mindörökké.

M: Azok mind ugyanazon alapelvre vannak felfűzve: „én vagyok a test”. Ez azonban maga is egy elmeállapot, ami nem tartós. Megjelenik és eltűnik, mint az összes többi állapot. A test-elme lét illúziója csak azért van jelen, mert nem vizsgáljuk meg. A nem-vizsgálat a fonal, amelyre az elme összes állapota fel van fűzve. Olyan, mint a sötétség egy zárt szobában. Ott van, de csak látszólag. Ha kinyitjuk az ajtót, hová tűnik? Sehová, hisz ott sem volt.

Az elme összes állapota, a létezés összes neve és alakja a nem-kutatásban, a nem-vizsgálatban, a képzeletben és a hiszékenységben gyökerezik. Becsületes azt mondani, „én vagyok”, de azt mondani, hogy „én ez vagyok” vagy „én az vagyok”, az az érdektelenség és az elemzés hiányának a jele, a gyengeség és a mentális letargia jele.

K: Ha minden fény, hogyan jelent meg a sötétség? Hogy lehet sötét a fény belsejében?

M: A fény belsejében nincs sötétség. Az igazi önmagunkról való megfeledkezés a sötétség. Amikor elmerülünk más dolgokban, a nem-önvalóban, mi elfeledkezünk az Önvalóról. Nincs ebben semmi természetellenes. De mi értelme az Önvalóról elfeledkezni a túlzott kötődés miatt? A bölcsesség abban áll, hogy sohasem felejtjük el, hogy az Önvaló a tapasztaló és ugyanakkor a tapasztalat mindig jelenlévő forrása.

K: Az én jelenlegi állapotomban az „én vagyok a testem” gondolat spontán jelenik meg, míg az „én vagyok a tiszta lény” gondolatot rá kell erőltetnem az elmémre, mint valamit, ami igaz, de amit meg nem tapasztaltam.

M: Igen, a szádhana (gyakorlás) abban áll, hogy folyamatosan és erősen emlékezteted magad tiszta lény állapotodra, és arra, hogy nem vagy valami egyéni, sem egyéni tulajdonságok halmaza, és még csak nem is a világegyetemet alkotó összes egyéni tulajdonság teljessége.

Minden az elmében létezik. Maga a test is rengeteg érzékszervi érzékelés beépülése az elmébe, amelyek mindegyike egy elmeállapot. Ha azt mondod, „te vagy a tested”, mutasd meg nekem.

K: Itt van, íme.

M: Csak akkor, ha gondolsz rá. Mind az elme, mind a test időszakos állapotok. Ezeknek a felvillanásoknak az összege teremti a létezés illúzióját. Keresd azt, hogy mi az állandó a mulandóban, és mi a valós a valótlanban. Ez jelenti a szádhanát.

K: Én úgy gondolok magamra, mint a testemre.

M: Gondolhatsz magadra, mint akármi, de próbáld nem bevonni a testet a képbe. Csak érzések, érzékelések és emlékek áramlása létezik. A test egy absztrakció, amit az a vágyunk teremt, hogy egységet keressünk a sokféleségben – ami végső soron nem helytelen.

K: Azt mondják, az „én vagyok a test” gondolat az elme tökéletlensége.

M: Miért beszélsz így? Az ilyen kifejezések csak problémákat okoznak. Az Önvaló minden forrása és mindennek a vége – a végső állomás. Semmi sem külső.

K: Amikor a test gondolata kényszerképzetté válik, az nem teljesen hibás?

M: Semmi sem hibás a test gondolatában, még az „én vagyok a test” gondolatban sem. De egyetlen testté behatárolni magad, tévedés. A valóságban a teljes létezés és minden alak az enyém, és a tudatomon belül található. Én nem vagyok képes leírni, hogy mi vagyok, mert a szavak csak azt írhatják le, hogy mi nem vagyok. Én vagyok, és mivel én vagyok, minden van. De én a tudaton túl létezem, ezért a tudat állapotában nem mondhatom el, mi vagyok. Mégis, létezem. A „ki vagyok én?” kérdésre nem létezik semmilyen válasz.

Egyetlen tapasztalat sem nyújthat választ erre a kérdésre, mert az Önvaló minden tapasztalaton túl található.

K: Mégis, a „ki vagyok én?” kérdésnek kell hogy legyen valami haszna.

M: Erre a kérdésre nincs válasz a tudatban, és ezért segít eljutni a tudaton túlra.

K: Íme, itt vagyok, a jelen pillanatban. Ebben a tényben mi a valóságos, és mi nem az? Kérlek, ne mondd, hogy a kérdésem hibás. Az, hogy megkérdőjelezed a kérdéseimet, nem vezet sehová.

M: A kérdésed nem hibás. Csak fölösleges. Azt mondtad: „itt és most, én vagyok”. Maradj ott: ez valóságos. Ne alakíts át egy tényt egy kérdéssé. Íme, a hibád. Te nem vagy sem a tudás, sem a tudatlanság, sem az elme, sem az anyag.

K: Nemrégen egy fiú keresett fel egy gondjával. Mondtál neki néhány szót, és elment. Vajon a segítségére voltál?

M: Természetesen.

K: Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

M: A segítségnyújtás a természetemből fakad.

K: Honnan tudhatod ezt?

M: Nem kell tudnom. Ez a dolog magától működik.

K: Mégis, tettél egy kijelentést. Mire alapozod?

M: Arra, amit az emberek mondanak nekem. De te vagy az, aki bizonyítékokat kérsz. Nekem nincs szükségem rájuk. A dolgokat megjavítani, ez az én természetem, amely satyam, shivam, sundaram (igazság, jóság, szépség).

K: Amikor egy ember eljön hozzád, tanácsot kér és te adsz neki, honnan jönnek ezek a tanácsok, és milyen erőn keresztül segítenek?

M: Az ember Önvalója hat az elméjére, és hozza létre benne a választ.

K: Akkor mi a te szereped?

M: Bennem az ember és az Önvalója egymásra találnak.

K: Miért nem segít az emberen az Önvalója a te közvetítésed nélkül?

M: De hát én vagyok az Önvaló! Te úgy képzelsz engem, mint különállót, innen ered a kérdésed is. Nem létezik „az én Önvalóm” és „az ő Önvalója”. Csak az Önvaló létezik, mindenki egyetlen Önvalója. A nevek és formák, elmék és testek sokaságának hatására te abba a hibába esel, hogy Önvalók sokaságát képzeled. Mindketten az Önvaló vagyunk, csakhogy te aligha vagy erről meggyőződve. Ez a beszélgetés az egyéni és egyetemes Önvalóról a tanítvány szintjén mozog. Lépj túl ezen, és ne ragadj le a kettősségnél.

K: Kérlek, térjünk vissza az emberre, aki segítségért jön hozzád.

M: Ha eljön, bizonyosan kap majd segítséget. Azért jött, mert arra rendeltetett, hogy segítséget kapjon. Nincs ebben semmi fantasztikus vagy furcsa. Én nem tehetem, hogy egyeseken segítek, másokat pedig visszautasítok. Mindazok, akik eljönnek, segítséget kapnak, mert így működik a törvény. Csak a segítség formája változik.

K: Miért kell idáig eljönnie, hogy tanácsokat kapjon? Nem kaphatja meg őket belülről?

M: Nem hallgatna rájuk. Az elméje kifelé fordul. Tulajdonképpen minden tapasztalat az elmében zajlik, és így maga a látogatás, és hogy segítséget kap, az is belül történik. Ahelyett, hogy találna egy választ önmagában, azt képzeli, hogy a válasz kívülről jön.

Ami pedig engem illet, nem létezik semmiféle „magam”, semmiféle ember és semmiféle segítségnyújtás. Mindezek csak egy felvillanás az elmében. Én vagyok a végtelen béke és csend, amelyben semmi sem jelenik meg, mert minden, ami megjelenik, el is tűnik. Senki sem jön segítségért, senki sem nyújt segítséget, senki sem kap segítséget. Mindez csak egy megnyilvánulás a tudatban.

K: Mindenesetre, a segítség ereje jelen van, és létezik valaki vagy valami, akin keresztül ez az erő megnyilvánul – nevezhetjük Istennek, Önvalónak vagy Egyetemes Tudatnak. A név nem lényeges, de a tény igen.

M: Ez a test-elme álláspontja. A tiszta elme úgy látja a dolgokat, ahogy vannak – buborékok a tudatban. Ezek a buborékok megjelennek, eltűnnek és újra megjelennek, anélkül, hogy valódi létezéssel bírnának. Nincs egyetlen ok sem, ami létrehozza őket, mert az egyes buborékoknak az összes többi oka, és mindegyik befolyásolja az összes többit. Mindegyik buborék egy test, és mindegyik test az enyém.

K: Azt akarod mondani, hogy megvan a hatalmad, hogy mindent helyesen tégy?

M: Nem létezik tőlem különálló erő. Ez a természetem sajátja. Nevezheted kreativitásnak. Egy darab aranyból sok ékszert készíthetsz, de mindegyik arany marad. Hasonlóan, bármilyen szerepet töltsek is be, mindig az maradok, aki vagyok: a mozdulatlan, megingathatatlan és független „én vagyok”. Amit te világegyetemnek, természetnek nevezel, az én spontán kreativitásom megnyilvánulása. Nem érdekes, mi történik, a dolgok történnek. A természetem azonban olyan, hogy minden örömben ér véget.

K: Ismerem egy fiú esetét, aki megvakult, mert az elmebeteg anyja metilalkoholt itatott vele. Kérlek, segíts rajta. Te egyértelműen tele vagy együttérzéssel, és nyilván szeretnél segíteni. Hogyan segíthetsz rajta?

M: Az ő esete beíródott a tudatba. Kitörölhetetlenül ott marad. A tudat dolgozni fog.

K: Változtat valamin az, ha megkérlek, hogy segíts rajta?

M: A kérésed része a fiú történetének. Mivel ő megvakult, te megkérsz engem. Nem tettél hozzá semmit a dologhoz.

K: De a te segítséged egy új tényezőt jelent majd.

M: Semmiképpen sem, minden benne foglaltatik a fiú megvakulásában. Minden benne van – az anya, a fiú, te, én és az összes többi ember. Ez egy egyedi esemény.

K: Azt akarod mondani, hogy még a mi beszélgetésünk a fiú esetéről is eleve elrendelt volt?

M: Hogyan lehetne másképp? Minden dolog tartalmazza a saját jövőjét. A fiú megjelenik a tudatban. Én azon túl vagyok. Én nem irányítom a tudatot. Tudom, hogy a felébredt tudat természetének része, hogy megjavítsa a dolgokat. Engedd, hogy a tudat gondoskodjon a teremtményeiről! A fiú elkeseredése, a te szánalmad, az én hallgatásom és a tudat, amely cselekszik – mindezek egyetlen eseményt alkotnak. Ne válaszd szét alkotóelemekre, hogy aztán kérdéseket tégy fel.

K: Milyen furcsán működik a te elméd!

M: Te vagy a furcsa, nem én. Én normális vagyok és épelméjű. Én olyannak látom a dolgokat, amilyenek valójában, és ezért nem félek tőlük. Te viszont félsz a valóságtól.

K: Miért félnék?

M: A saját magaddal szembeni tudatlanságod az, amely a félelmet kiváltja, és amely ugyanakkor tudatlanná tesz a saját félelmeddel szemben. Előbb döntsd le a tudatlanság falát.

Az emberek azért félnek a haláltól, mert nem tudják, mi a halál. A dzsnyání meghalt, mielőtt meghalna, és látta, hogy nincs semmi, amitől félnie kellene.

Abban a pillanatban, amikor megismered valódi lényedet, már nem félsz semmitől. A halál szabadságot és erőt ad. Hogy a világban szabad lehess, meg kell halnod a világ számára. Akkor a világegyetem a tiéd lesz, a testeddé válik, kifejeződéssé és eszközzé. Az abszolút szabadság boldogsága felülmúl minden szót. Másrészt, aki fél a szabadságtól, nem képes meghalni.

K: Nem azt akarod mondani, hogy aki nem képes meghalni, az élni sem képes?

M: Fogalmazz, ahogy akarsz. A kötődés rabszolgaságot jelent, a függetlenné válás szabadságot. A sóvárgás azt jelenti, hogy rabszolgaként dolgozol.

K: Úgy értsem, hogy ha te megmenekülsz, a világ is megmenekül?

M: Egészként, a világnak semmi szüksége a megmentésre. Az ember hibázik és keserűséget teremt. Amikor eléri a tudatosság szintjét – egy dzsnyání tudatszintjét – az ember jó útra tér. Ilyen a dzsnyání természete.

K: Mi figyelemmel kísérhetjük, amit úgy neveznek, hogy szellemi fejlődés. Egy önző ember vallásossá válik, önfegyelemre tesz szert, gondolatai és érzései kifinomulnak, spirituális gyakorlatba kezd, megvalósítja valódi lényét. Egy ilyesféle fejlődés vajon a kauzalitás törvénye szerint működik, vagy teljesen véletlen?

M: Az én nézőpontomból minden magától történik, teljesen spontán módon. Az ember azonban azt képzeli, hogy egy cél érdekében dolgozik. Mindig egy jutalmat tart szem előtt, és arra törekszik, hogy azt elérje.

K: Egy műveletlen, fejletlen ember nem dolgozik fizetség nélkül. Nem igazságos ösztönzést nyújtani neki?

M: Úgyis létrehozza majd a saját ösztönzéseit. Ő nem tudja, hogy a növekedés a tudat természete szerint való. Ő célról célra halad majd, és különféle guruk után szaladgál, hogy vágyait beteljesítse. Akkor, amikor saját lénye törvényeinek megfelelően, megtalálja a visszavezető utat (nivritti), feladja majd az összes célt, mivelhogy világi érdekei megszűnnek. Ő nem vágyik és nem vár már semmit sem a többiektől, sem önmagától. Meghal minden számára, és Mindenné válik.

Nem akarni semmit és nem tenni semmit – ez a valódi teremtés! Látni, amint a világegyetem megjelenik, és elmerül a szívedben, ez egy csoda.

K: A belső erőfeszítés nagy akadálya az unalom. A tanítvány elunja magát.

M: A tehetetlenség és a nyugtalanság (tamasz és radszasz) együtt dolgoznak, hogy elfedjék a tisztaságot és a harmóniát (szattva). Mielőtt a szattva megjelenhetne, a radzsaszt és a tamaszt le kell győzni. Minden eljön a maga idején, teljesen önként.

K: Akkor nincs is szükség erőfeszítésre?

M: Amikor az erőfeszítésre szükség lesz, az megjelenik majd. Amikor az erőfeszítés hiánya lesz lényeges, az fog megmutatkozni. Nem kell emiatt felforgatnod az életedet. Elégedj meg azzal, hogy vele együtt haladj, és szenteld magad teljes mértékben a pillanatnyi feladatnak – ez pedig a most halála a most számára. Mert élni annyi, mint meghalni. Halál nélkül nem lehet élet.

Ragaszkodj ahhoz, ami lényeges: a tény, hogy a világ és az Önvaló egyek és tökéletesek. A te hozzáállásod az egyetlen, ami hibás, és helyreigazításra szorul. Ez a folyamat, vagy ez a helyreigazítás az, amit te szádhanának nevezel. Úgy jutsz el ehhez, ha véget vetsz a közönyösségnek, és minden energiádat arra használod, hogy utat nyiss a tisztaság és a könyörületesség számára. Valójában ezek az elkerülhetetlen növekedés jelei.

Ne félj, ne állj ellen, ne halogass. Légy, ami vagy. Nincs semmi, amitől félned kellene. Bízz, és próbálkozz. Éld meg őszintén a tapasztalataidat. Add meg valódi lényednek az esélyt, hogy alakítsa az életedet. Nem fogod megbánni.

 

Mindaz, amire szükséged van, egy csendes elme

...

M: Amikor az elmét távol tartod az elfoglaltságaitól, megnyugszik. Ha nem zavarod meg ezt a nyugalmat, és elmerülsz benne, felfedezed, hogy fény és szeretet járja át, amelyeket még sohasem tapasztaltál. És mégis, azonnal felismered őket, mint igazi természetedet. Amint egyszer mindezt átélted, nem leszel többé ugyanaz az ember. Az elme, amely minden szabályt semmibe vesz, megszakíthatja ezt a békét, és elhomályosíthatja az átélést, de azok bizonyosan visszatérnek, ha az erőfeszítést fenntartod. Egészen addig a napig, amikor minden lánc elszakad, az illúziók és a kötődések megszűnnek, és az élet a lehető legmagasabb fokon a jelenben összpontosul.

K: Min változtat mindez?

M: Az elme nincs többé. Csak a cselekvő szeretet marad.

K: Honnan ismerem fel ezt az állapotot, ha bekövetkezik?

M: Nem ismered majd többé a félelmet.

 

A tapasztalat nem valóságos

Maharadzs: A kereső az, aki önmagát keresi. Hamar rájön, hogy ő nem lehet a saját teste. Amint az „én nem vagyok a testem” meggyőződés olyan szilárdan bevésődik, hogy ő már nem képes a testért és a test nevében érezni, gondolkodni és tenni, felfedezi, hogy ő az egyetemes lény, aki megismer és cselekszik, hogy ő, és rajta keresztül az egész világegyetem valódi, tudatos és aktív. Ott van a probléma szíve. Lehetsz egy tudatos test, és a körülmények rabja, vagy maga az egyetemes tudat, és teljesen ura minden eseménynek.

Mégis, a tudat, legyen az személyes vagy egyetemes, nem az én igazi lakóhelyem. Én nem vagyok benne, ő nem az enyém, benne nem létezik semmiféle „én”. Én azon túl vagyok, bár nem könnyű elmagyarázni, hogyan lehet valaki egyszerre sem tudatos, sem öntudatlan, hanem egyszerűen csak túl. Én nem mondhatom, hogy Istenben vagyok, vagy Isten vagyok. Isten az egyetemes fény és tudat, az egyetemes tanú. Én túl vagyok még az egyetemesen is.

Kérdező: Ez esetben nincs sem neved, sem alakod? Miféle létezés a tiéd?

M: Én vagyok, ami vagyok, sem alakkal, sem alak nélkül, sem tudatosan, sem öntudatlanul. Én mindezen kategóriák fölött létezem.

K: Te a neti-neti (sem ez, sem az) megközelítést használod.

M: Engem nem találhatsz meg, csak a tagadáson keresztül. Én éppúgy vagyok minden dolog, mint egyik sem. Sem egyik, sem mindegyik. Ezek a meghatározások a világegyetem Urára érvényesek, nem rám.

K: Azt akarod mondani, hogy semmi vagy?

M: Ó, nem! Én teljes és tökéletes vagyok. Én vagyok a létezés lényege, a megismerés lényege, a boldogság teljessége. Nem szűkíthetsz le engem az űrre!

K: Ha te a szavakon túl vagy, miről beszélgetünk? Metafizikai szemszögből, amit mondasz merev. Nincs benne semmiféle belső ellentmondás. De számomra egy csepp táplálék sincs abban, amit mondasz. Teljesen túl van az én legégetőbb szükségleteimen. Mikor én kenyeret kérek, te drágaköveket adsz. Kétségtelenül szépek, de én éhes vagyok.

M: Egyáltalán nincs így. Én pontosan azt adom neked, amire szükséged van – az ébredést. Te nem vagy éhes és nincs szükséged kenyérre. Neked megállásra, szünetre, felhagyásra, felszabadulásra van szükséged. Amiről te azt hiszed, szükséged van rá, nem az, ami neked kell. A valódi szükségleteidet én ismerem, nem te. Szükséges, hogy újra megtaláld azt az állapotot, amiben én vagyok – a természetes állapotodat. Bármi más, amire gondolni tudsz, nem más, mint képzelődés és akadály. Higgy nekem, semmi másra nincs szükséged, csak arra, hogy az légy, ami vagy. Azt képzeled, hogy azzal válsz értékesebbé, ha szerzel. Mintha az arany azt képzelné, hogy ha rezet adnak hozzá, javul a minősége. Elegendő a megszabadulás, a megtisztulás, a lemondás mindarról, ami a természetedtől idegen. Minden más csak hiúság.

K: Könnyebb mondani, mint megtenni. Egy ember hasgörcsökkel jön hozzád, és minden, amit mondani tudsz az, hogy ürítse ki a gyomrát, hányjon. Persze, értelem híján nem lesznek többé problémák. De az értelem ott van, teljesen kézzelfoghatóan.

M: Az értelem mondja neked, hogy az értelem ott van. Ne hagyd magad becsapni. Az összes vég nélküli érvet az értelemről, az értelem maga hozza létre, a saját maga védelme, folytonossága, és terjeszkedése érdekében.

Az értelem fondorlatainak és vergődéseinek kategorikus visszautasítása az, ami elvezet téged az értelmen túlra.

K: Én csak egy alázatos kereső vagyok, míg te magad vagy a Legfelső Valóság. A kereső most a Legfelsőhöz közeledik, hogy felébresszék. Mit tesz a Legfelső?

 

A személy, a tanú és a Legfelső

Kérdező: Magunk mögött tudhatjuk a toxikománia hosszú történetét, leginkább a drogok révén, amelyek a tudat kitágítását szolgálják. Nekik köszönhetően magtapasztaltunk más tudatállapotokat, emelkedetteket vagy közönségeseket, és arról is meggyőződtünk, hogy nem bízhatunk a drogokban. Hogy hatásuk a legjobb esetben is mulandó, a legrosszabb esetben pedig elpusztítják a szervezetet és a személyiséget. Most új eszközöket keresünk, hogy fejlesszük a tudatot és a transzcendenciát. Azt akarjuk, hogy keresésünk gyümölcsei a mieink maradjanak és életünket gazdagítsák, ahelyett, hogy halvány emlékekké és tehetetlen megbánássá váljanak. Ha Indiába érkezve a spiritualitás alatt önmagunk vizsgálatát és fejlesztését értjük, a mi céljaink határozottan spirituálisak. Elhagytuk a boldog hippik korszakát. Most komolyan gondoljuk, hogy fejlődni szeretnénk. Tudjuk, hogy a valóság létezik, hogy megtalálható, de nem tudjuk, hogyan érjük el, és azt sem, hogyan maradjunk meg benne. Nincs szükségünk meggyőzésre, csak az útmutatás hiányzik. Tudsz nekünk segíteni?

Maharadzs: Nem segítségre van szükségetek, hanem tanácsokra. Amit kerestek, már bennetek van. Vegyétek az én esetemet. Én nem tettem semmit az önmegvalósításért. A Mesterem azt mondta, hogy a valóság bennem van. Én magamba néztem, és megtaláltam ott, épp ahogy ő mondta. Meglátni a valóságot éppolyan egyszerű, mint meglátni az arcodat egy tükörben. Épp csak a tükör tiszta, és hű képet kell hogy adjon. A valóság tükrözéséhez olyan értelem kell, amely nyugodt, amelyet nem torzítanak vágyak és félelmek, amely mentes elvektől és véleményektől, amely minden szinten tiszta. Legyetek tiszták, nyugodtak és éberek, és ne kötődjetek. A többi majd jön magától.

K: Szükséged volt tehát az értelmed megtisztítására és megnyugtatására, mielőtt rájöttél az igazságra? Hogyan csináltad?

M: Nem csináltam semmit. Egyszerűen csak megtörtént. Folytattam az életem, a családom szükségleteivel törődtem. A Mesterem sem csinált semmit. Minden természetes módon történt, úgy, ahogyan ő előre jelezte.

K: A dolgok nem történnek csak úgy! Minden dolognak kell hogy legyen egy oka.

M: Minden, ami történik, oka mindennek, ami történik. Az okok megszámlálhatatlanok, az egyetlen ok gondolata illúzió.

K: Kellett végezned valami konkrét gyakorlatot – meditációt, vagy jógát. Hogy mondhatod, hogy a megvalósulás magától jött?

M: Semmi határozottat nem tettem. Nem csináltam mást, csak éltem az életem.

K: Ezen csodálkozom!

M: Én is csodálkoztam rajta! De végül is mi volt ebben annyira meglepő? A Mesterem szavai igaznak bizonyultak. És mi van abban? Ő jobban ismert engem, mint én saját magamat, ez minden. Miért keresünk okokat? A legelején valamelyest az „én vagyok” érzésével foglalkoztam, és adott időt szántam erre, de ez minden. Nem sokra rá a Mesterem meghalt, én folytattam az életemet. A szavai pontosnak bizonyultak. Ez minden. Mindez egyetlen folyamatot alkot. Ti hajlamosak vagytok időben elkülöníteni a dolgokat, és aztán okokat keresni.

K: Mi most a te munkád? Mit csinálsz?

M: Te azt képzeled, hogy lenni és cselekedni ugyanaz a dolog. Ez nem így van. Az értelem és a test mozgásban és változásban van, és meghatározza más értelmek és testek mozgását. Ez az, amit cselekvésnek nevezünk. Én úgy látom, hogy a cselekvés természete szerint cselekvést szül, akár a tűz, amely önmagát táplálja az égés által. Én nem cselekszem, és nem vagyok más cselekvésének oka sem. Én minden történés időtlen Tudata vagyok.

K: A te értelmedben, vagy más értelmekben is?

M: Csak egyetlen értelem létezik, amely hemzseg a gondolatoktól: „én ez vagyok, én az vagyok, ez az enyém, az az enyém”. Én nem vagyok az értelem, sohasem voltam, sohasem leszek.

K: Hogy jött létre az értelem?

M: A világot anyag, energia és intelligencia alkotja. Ezek különféleképpen nyilvánulnak meg. A vágy és az értelem teremti a világot, az intelligencia pedig kibékíti e kettőt, és létrehozza a harmónia és béke érzését. Számomra minden csak történik. Tudatos vagyok, de ez nem befolyásol.

K: Nem lehetsz tudatos anélkül, hogy befolyásoljon. Itt ellentmondás van a fogalmak között. Minden érzékelés változást jelent. Amint megtapasztaltál egy érzést, az emlékezet nem engedi meg, hogy visszatérj az előző állapotodhoz.

M: Valóban, ami az emlékezethez hozzáadódik, nem törölhető ki egykönnyen. De bizonyosan megtehető, és én tulajdonképpen nem is csinálok mást egész idő alatt. Mint egy madár, amelyet szárnyai hordoznak, nem hagyom magam mögött egyetlen lépés nyomát sem.

K: Vajon a tanúnak van neve és formája, vagy túl van mindkettőn?

M: A tanú csak egy pont a tudatban. Névtelen és alaktalan. Hasonlít a Nap visszatükröződéséhez egy harmatcseppen. A harmatcseppnek van neve és formája, de a kis fénypont a Naptól származik. A csepp tisztasága és simasága szükséges a tükröződéshez, de önmagában ez nem elegendő.

Hasonlóan, az értelem tisztasága és csendje szükséges ahhoz, hogy a valóság benne tükröződjön, de csak ezek nem elegendőek. Ezen felül léteznie kell a valóságnak. Viszont, lévén, hogy a valóság örökké jelen van, a hangsúly a szükséges feltételeken van.

K: Lehetséges, hogy az értelem tiszta legyen és csendes, mindazonáltal, ne legyen semmiféle tükröződés?

M: Létezik a sors, amit figyelembe kell venni. A tudattalan a sors uralma alatt áll; tulajdonképpen ő maga a sors. Lehet, hogy egyeseket várakozásra kötelez. De bármily nehéz is legyen a sors keze, türelemmel és önuralommal eltávolítható. Az egység és tisztaság eltörli az akadályokat, és a valóság képe megjelenik az értelemben.

K: Hogy sajátítható el az önuralom? Én olyan gyenge jellem vagyok.

M: Értsd meg előbb, hogy te nem vagy az a személy, akinek magadat hiszed. Ami gondolod hogy vagy, nem más, mint szuggesztió és képzelet. Nincsenek szüleid, nem születtél, és nem is halsz meg. Elhiheted nekem, amikor ezt mondom, vagy vizsgálódás és tanulmányozás után is eljuthatsz idáig. A teljes hit útja gyors, a másik lassú, de biztos. Mindkettőt a tettek kell hogy igazolják. Tégy a szerint, amint igaznak hiszel – ez az igazság felé vezető út.

K: A sors és a kiérdemelt igazság nem ugyanazt a dolgot jelentik?

M: De igen, mindkettő a tudattalanban játszik szerepet. A tudatos érdem nem más, mint hiúság. A tudatosság mindig az akadályok tudatosítása. Mikor nincsenek többé akadályok, túllépünk rajta.

K: Vajon annak megértése, hogy én nem vagyok a testem, megadja nekem az erősebb jellemet, ami az önuralomhoz kell?

M: Mikor tudni fogod, hogy nem vagy sem a tested, sem az értelmed, azok többé már nem uralkodnak fölötted. Követni fogod az igazságot, bárhová vezessen is, és mindent megteszel, ami szükséges, bármi is legyen az ár.

K: Szükséges a tett az önmegvalósításhoz?

M: A megvalósuláshoz a megértés a lényeges. A tett csupán alkalomszerű. Az ember, akinek megértése szilárd, nem tartózkodik a tettektől. A tett az igazság próbája.

K: Szükségesek a próbák?

M: Ha nem veted alá magadat egyfolytában próbáknak, nem leszel képes különbséget tenni valóság és fantázia között. A megfigyelés és a szigorú értelem segítenek bizonyos mértékben, a valóság azonban ellentmondásos.

Honnan tudod, hogy elérted a megvalósulást, ha nem figyeled meg gondolataidat és érzéseidet, szavaidat és tetteidet, és ha nem csodálkozol el azokon a változásokon, amelyek benned létrejönnek, anélkül, hogy a miérteket és hogyanokat tudnád? Éppen mivel ezek a változások annyira meglepőek, fogod tudni, hogy valódiak. Az előrelátható és a remélt ritkán valóságos.

K: Hogyan jön létre a személy?

M: Éppen úgy, ahogyan az árnyék megjelenik, ha a fény találkozik a testtel, a személy is létrejön, amikor a tiszta öntudatot elhomályosítja az „én vagyok a test” gondolata. És hasonlóan, ahogy az árnyék is változik a talaj alakjának és helyzetének függvényében, a személy is látszólag örül és szenved, pihen és küszködik, talál és elveszít, annak megfelelően, amit a sors megszabott.

Amikor a test nincs többé, a személy teljesen és visszavonhatatlanul eltűnik. Csak a tanú marad, és a Nagy Ismeretlen.

A tanú az, aki azt mondja: „Én ismerek”. A személy azt mondja: „Én cselekszem”. Értsd meg, hogy azt mondani „én ismerek”, nem hamis, csupán behatárolt. De azt mondani „én cselekszem”, teljességgel hamis, mivel nincs senki, aki cselekedne. Minden önmagától történik, beleértve a gondolat megjelenését, is a cselekvést.

K: Akkor mi a tett?

M: A világegyetem tele van tettekkel, de nincs senki, aki tenne. Számtalan személy létezik, kicsik és nagyok, egyesek nagyon nagyok, akik az azonosulás miatt úgy képzelik, ők cselekszenek, de ez mit sem változtat azon, hogy a tettek világa (mahákadash) egy egységes egészet alkot, amelyben minden mindentől függ, és minden mindent befolyásol. A csillagok mélyen hatnak ránk, és mi hatunk a csillagokra. Hagyd el a cselekvést a tudat kedvéért, hagyd meg a testnek és az értelemnek; ez az ő világuk. Maradj a tiszta tanú, amíg majd a tanú képe is feloldódik a Legfelsőben.

Képzelj el egy sűrű erdőt, tele hatalmas fákkal. Egyikből egy tábla készül és egy kis ceruza, amellyel írni lehet rá. A tanú elolvassa az írást, és tudja, hogy míg a ceruza és a tábla valamilyen módon az erdőhöz köthető, magának az írásnak ahhoz nincs semmi köze. Az írás teljesen különálló, és ha eltűnik, annak nincs semmi jelentősége. A személyiség feloldódását mindig egy nagy megkönnyebbülés követi, mintha egy nagy tehertől szabadultunk volna meg.

K: Mikor azt mondod, az állapot, amelyben élsz meghaladja a tanút, milyen tapasztalat hatására mondod ezt? Miben különbözik ez attól az állapottól, amelyben csak a tanú létezik?

M: Olyan mintha egy festett anyagot kimosnál. Kezdetben a rajz elmosódik, utána a háttér is elhalványul, és végül a szőttes egyszínű lesz, fehér. A személyiség átadja a helyét a tanúnak, majd a tanú is távozik, és megmarad a tiszta Tudat. Az anyag fehér volt kezdetben, és fehér lett végül. A rajzok és színek megjelentek – egy időre.

K: Létezhet tudat tárgy nélkül?

M: Mikor a tudatnak van egy tárgya, úgy nevezzük tanú-állapot. Mikor vágyak vagy félelmek hatására önmagát a tárggyal azonosítja, ezt az állapotot hívjuk személynek. A valóságban csak egyetlen állapot létezik. Amikor ez az önazonosulás miatt eltorzul, személynek nevezzük. Amikor a létezés érzése színezi ki, az a tanú. Amikor színtelen és határtalan, a Legfelsőnek nevezzük.

K: Én folyton nyugtalannak érzem magam, örökké tele vágyakkal, remélek, keresek, találok, örülök, elfordulok, újra keresek. Mi tart engem ebben a forrongásban?

M: Te önmagadat keresed, anélkül, hogy tudnál erről. Törekszel arra, hogy azt szeresd, ami szeretetre méltó, amit tökéletesen lehet szeretni. A tudatlanság miatt te ezt a kettőség és az ellentétek világában keresed. Amikor megtalálod majd önmagadban, a keresésed véget ér.

K: Mindig is létezni fog ez a szörnyű világ, amellyel harcolnom kell?

M: Nem tudhatod. Igaz, hogy a teljes megnyilvánulás az ellentétek világában létezik. Öröm és fájdalom, jó és rossz, nemes és alantas, haladás és visszafejlődés, pihenés és küzdelem – mindezek jönnek és tovatűnnek – és amíg létezni fog egy világ, az ellentmondások is ott lesznek. Létezhetnek a tökéletes harmónia, boldogság és szépség időszakai, de csak egy adott időre. Ami tökéletes, visszatér minden tökéletesség forrásához, az ellentétek játéka pedig tovább folytatódik.

K: Hogy érhetem el a tökéletességet?

M: Légy csendes. Végezd el feladataidat a világban, de magadban maradj nyugodt. Akkor minden eljön hozzád. Ne alapozz a munkára az önmegvalósításért. Lehet, hogy hasznos mások számára, de nem neked. A remény értelmed csöndjében és szíved nyugalmában lakozik. A megvalósult emberek nagy nyugalomnak örvendenek.