907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem létezett semmilyen formában).
A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy "... Decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz "Elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak".
Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani, mai szóval élve "biztosra mentek". Az akkori európai viszonyai között szinte elképzelhetetlen, 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni.
907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. A déli parton a „gyengébb” , kb. 40ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő, az elit.
Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózatának köszönhetően jó előre tudott a készülő pusztító háborúról.
A törzsszövetség egyesült főerejét - 40.000 lovas - négy részre osztotta.
Az egyenként 10ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43), Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.
Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel, tűzijáték és víziparádé keretében szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%-os veszteséget a hajóhad.
Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek hatására maradéktalanul elpusztult 40.000 ember. A csata utáni éjjel Árpád elrendelte átkelést, teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal, az ellenséges sereg orra előtt, éjszaka, tök csöndben (a fantáziátokra bízom ez mit jelenthetett mind egyéni mind közösségi teljesítményben két napnyi öldöklő csata után.)!!!
Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon. A néhány ezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált
rendeződni, de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony: Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség, és tartalék, de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők csőbe futottak, mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét (még a trónszékét is!) hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt (grófok, püspökök tucatjai).
A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett (Ober Enns - innen a meséink „Óperenciás tengere”), valamint, hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. (Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben.)
Árpád fejedelem két fiát vesztette, és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva meghalt - a hazáért.
Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe - a mai Nagykevély hegy rejtett völgyébe - nyugodjék örök békében!
A 907-es pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőtani katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt évtizedek óta vizsgázik belőle.
Bővebben a csata helyszíneiről, idejéről egy sokkal részletesebb cikkben olvashatsz:
